Mello. Annyi mindent akartam még elmondani neked. És oly sok dolgot akartam még véghezvinni. De most azt hiszem vége. Nem lehetek már űrhajós, se autóversenyző, se robot. Olyan sok mindent nem kaptam meg. Pénzt, hírnevet, kupákat és érmeket. De ezek most eltörpülnek egy dolog mellett, amit jelenleg a legfontosabb dolognak tartok: a szíved. Oly sok minden mellett ez az egyik dolog, amit nem adott az élet. És ez hidd el, nekem jobban fáj, mint a legtöbb dolog, amit nélkülöznöm kellett eddig, bármikor is.
Dehát... tudom, hogy túl rövid az élet hogy mindent megkaphasson az ember.
Rövid, mi?
Az enyém még rövidebb.
És azt is tudom miért.
Mert segítek neked.
Igen, ez vagyok én. Érted bármit. Még a világ végére is elmennék, ha azt mondanád. Közben próbálom fenntartani azt a látszatot, hogy van saját akaratom is, de... ez nem igaz. Én nem tudok nélküled élni, cselekedni. Mert nélküled egy semmi vagyok. Egy nulla. Egy vicc. Minden percemet veled akarom tölteni. Még az utolsót is. Tudod... azt hiszem... beléd szerettem... heh.. milyen barom vagyok. Megkaphatnék száz meg száz csajt is, de nem. Nekem csak ő kell, aki ráadásul fiú. Szánalmas. Mondjuk, jóformán azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Már 14 éve ismerjük egymást. Én mindent tudok rólad, de te semmit sem rólam.
14 év... végtelennek tűnik igaz? De nekem csak egy pillanat. Mert ha belegondolok hogy holnap... hogy holnap... mi ketten.. NEM! Biztos minden jól fog sikerülni! Minden rendben lesz! Majd újra találkozunk. Semmi nem fog változni. Legyőzzük Kirát, anélkül, hogy bárki is meghalna! Igen. Így lesz... De mégis.. ahogy rád nézek... ahogy itt fekszel az ölemben. Ahogy az arcodat szorosan a hasamba fúrod. Mello! Annyira félek, hogy elveszítelek. Nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy meghalj. El akarom mondani... még most, utoljára. El akarom mondani... de már nem bírok koncentrálni. Nagyon fáradt vagyok. Egész nap rohangáltunk ide-oda, mint a mérgezett egér. Majd holnap... Majd holnap... lassan elnehezül a szemem, és lehunyom.
A nap halvány sugara besüt a szoba ablakán. Eléggé bántja a szemem, ezért akaratlanul is kinyitom. Lenézek az ölembe, ahol tegnap még nagy mohón aludtál. De nem vagy ott. Idegesen ugrok fel a díványról, és körbefutom a lakást. Nem lehet, hogy elmentél! Nem lehet! Még el kell mondanom neked! Nem mehetsz el! MELLO!!
Halk neszre leszek figyelmes, ami az erkély felől jön. Kitrappolok oda, és megkönnyebbülve látom, hogy csak te állsz ott. A hideg, januári szél befúj a karzatajtón, lehűtve a szobák melegét. Lassan kilépek hozzád. Te nem veszel észre. Megállok mögötted. Éppen jó reggeltet vagy valami hasonlót akartam kinyöszörögni, amikor hirtelen megfordulsz és átkarolsz. Hideg tested az enyémhez fúródik szorosan. Erősen, nagyon erősen szorítasz magadhoz...
- Matt... - suttogod nekem halkan - .. nem akarok meghalni - csuklik el selymes hangod.
Én nem szólok semmit, csak ölellek. Szorosan magamhoz. Nem akarlak elengedni. Érzem, ahogy meleg, sós könnycseppjeid végigfolynak a mellkasomon. Hát sírsz? Még sosem láttalak sírni. Végigsimítok válladon, ami össze van égve. Egy kicsit eltollak magamtól, de csak azért, hogy láthassam az arcod. Elseprem hajad az arcodból, és felemelem a fejed. Annyira gyönyörű vagy, még most is, ébredés után. Hány óra lehet? Hat, hét? De ez most kit érdekel... most az a lényeg, hogy itt vagy velem. Lassan közel hajolok hozzád... Egész közel. Behunyod a szemed.
- Készüljünk.. - suttogom halkan, és elhúzódom tőled, majd bemegyek a szobába.
Te még mindig elvarázsolva állsz az erkélyen, és nézel utánam. Sajnálom, de nem merem megtenni. Annyira vágyom már rád. És úgy érzem, ha most megcsókollak, nem tudnék ott megállni. És akkor olyanra kérnélek, amit nem lenne szabad. Biztos azt mondanám, hogy hagyjuk ezt az egészet. És te belemennél. Azt nem lehet. Megígérted Nearnek, hogy végigcsinálod. Én meg neked ígértem meg, hogy segítek. Nem rúghatok fel egy ilyen baromság miatt mindent. Már úgyis itt a vége. Ez ellen én nem tehetek semmit. Csak te. De te nem fogsz visszalépni. Nem... te nem ilyen vagy. Még visszanézek rád. A hideg erkélykorlátra hajtod a fejed. A vállad meg-megremeg, ahogy előtörnek belőled a könnyek. Legszívesebben visszamennék, behoználak, és azt suttognám a füledbe, hogy hagyjuk ezt az egészet, és utazzunk valahova messzire. De... ezt mondani, csak neked van jogod egyedül. Még tizenkét óra. Még tizenkét óra van az életünkből.
Nem akarok ma sehova sem menni. Majd este. Most csak leülök, bekapcsolom a tévét, és megpróbálok ellazulni. A dívány eléggé kényelmetlen ülve, ezért vízszintes helyzetbe nyúlok el rajta. Már majdnem bealszok, amikor meghallom az erkélyajtó csapódását. Egyből felkapom a fejem, és odanézek. De sehol senki. Idegesen, és kicsit zihálva hajtom vissza fejem a kanapéra. Lassan lehunyom a szemem, és ismét elalszok. A mai napot csak veled akartam tölteni. De ez a kora reggeli akció bezavart. Inkább alszok, mert azzal nem ártok senkinek.
Hosszú idő után most álmodok először a gyerekkorunkról. Halvány emlékfoszlányok, éles sikolyok, dulakodások, gyerekzsivaj. Álmomban ismét gyerekek voltunk. És ismét elbúcsúztunk. Azzal a nappal álmodtam, amikor te elmentél az életemből. Akkor is tél volt. Azt hiszem december. Te dúlva-fúlva trappoltál a szobánkba, és idegesen elkezdtél pakolni. Összeszedted a ruháidat egy szó nélkül. Aztán bele tetted azokat, és még néhány tárgyat, meg egy kevés pénzt egy nagy hátizsákba.
- Matt... - álltál meg előttem - most elmegyek. Ne tarts vissza! Ne gyere utánam! Majd még látjuk egymást.
Hangod keményen fúródott a szívembe. Nem bírtam megszólalni. Nem bírtam megmozdulni. És te elmentél. Otthagytál. Egyedül. A sötétségben. Még mindig emlékszem azokra az estékre, amikor keservesen ordítottam a neved. Mello... Mello..
- MELLO!!! - ülök fel rémülten. A veríték kiver. Zihálva nézek magam elé. Akarom ezt? Akarom, hogy újra elveszítselek?
Hallom, ahogy az ajtó halkan bezárul. Idegesen pattanok fel, és rohanok az ajtó felé. Be van zárva. Ez nem lehet! Nem hagyhattál itt. Eszeveszettül keresem a kulcsomat, és remegő kézzel teszem a zárba. Kivágom az ajtót, és elkezdek rohanni a lift irányába. Látom, hogy ott állsz, kisírt szemekkel. El akarlak érni, Mello! Engedd nekem.
- VÁRJ! - üvöltöm teli torokból, mire felnézel ijedten.
- Matt... - mondod egész halkan. Nem is hallom igazán, csak látom.
Odarohanok a lifthez, és mielőtt még becsukódna, kifeszítem az ajtót, és zihálva megállok előtted. Hosszú percekig csak nézzük egymást. Próbálok levegő után kapkodni. Látom rajtad, hogy eléggé fel vagy zaklatva. Annyira vársz valamire. Mondanom kéne valamit? Igen. Kéne. De nem fogok mondani semmit, mert ezt a te szádból akarom hallani. Hátrébb lépek, és hagyom, hogy az ajtó bezáródjon. Te még utánam kapsz, és berántasz magadhoz. Hallom, ahogy az ajtó lassan becsukódik mögöttem. Megállítod a liftet, még mielőtt elindulna. Én értetlenül nézek rád. A gyomrom összeszűkül.
- Matt... - mondod szívfájdító hangon - Matt... - csuklik el a hangod, és behunyod a szemed. Hirtelen a falhoz vágsz, és odaszorítasz. Közel hajolsz hozzám, és megcsókolsz. Kikerekedett szemmel nézlek téged. Te összeszorított szemhéjjal csókolsz tovább. Lassan kinyitom a szám, és átengedem a nyelved. Úgy érzem, most tényleg egyek vagyunk. Lassan átkarolom a derekad, és még közelebb húzlak magamhoz. Szinte elveszek a csókban, ugyanúgy, ahogy te is. Én sem bírom már tovább... A könny az én szememből is kicsordul, végigfut az arcomon, és ráhullik a bőrödre. Egy pillanatra, megállsz a csókban, ahogy megérzed a sós vizet arcodon, de aztán tovább csókolsz. Mikor levegőhiány miatt elszakadunk egymástól, felnézel rám, és szorosan a mellkasomhoz bújsz. Én átkarollak, de nem bírlak megtartani, és összerogyok. Sírva ülök a földön, ölemben tartva téged. Te is sírsz... A csendet te szakítod meg egyetlen mondattal, amitől még most is kiráz a hideg:
- Matt... nem akarom ezt csinálni. Veled akarok maradni... örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése