3 év is eltelt azóta, hogy utoljára találkoztunk. 3 év... nem mondanám hogy sok idő. De mégis... nélküled nagyon hosszúnak tűnt még ez a pár év is.
Miután elmentél már nem volt semmi az életemben. Csak sötétség és magány. Ez az, ami várt minden reggel mikor felkeltem. Semmi más.
Nagyon sokszor gondolkodtam el azon, vajon érdemes-e még élnem?
Érdemes-e még mindig felkelni, ha úgyis csak a sivárság lesz mellettem, mint társ.
Próbáltam véget vetni az életemnek. Olyankor rád gondoltam, és úgy éreztem, ha meghalok, nem leszek majd magányos, mert egyszer majd találkozunk úgyis a mennyekben.
Igen.
Akkor valóban ezt gondoltam, és nem féltem a haláltól. Bár azóta a nap óta tényleg úgy éreztem, hogy nem is élek igazán.
Csak tengődöm.
Ezért is akartam véget vetni szánalmas létemnek.
De volt valaki, aki elvágta a kötelet.
Volt valaki, aki könnyes szemmel szólt a nevelőknek.
Így soha nem tudtam meghalni. Folyton csak újra-és újra el kellett viselnem a megaláztatásokat, a szenvedéseket.
Nem mehettem el innen.
De talán okkal...
Talán van valami oka ennek, hogy még nem szólított magához az Úr.
És én meg akarom fejteni ezt az okot!
Már egy hete, hogy otthagytam a Wammy-házat, és idejöttem Amerikába. Tegnap töltöttem be a 17-et. Már elfogyott az összes pénzem, és lakás sincs, ahol lakhatok.
Szerencsére már kezd enyhülni az idő. Ideje is volt, mert már április közepe van.
Jelenleg egy doboz az otthonom. Nem valami kényelmes és tágas, de legalább az enyém.
És jól érzem magam itt. Igen, azt hiszem megtaláltam álmaim országát. De talán még jobb lenne, ha ebben az álomban te is benne lennél...? Vajon hol lehetsz most? Kivel lehetsz? Mit csinálhatsz? Oly sok megválaszolatlan kérdés gyűlt fel bennem az évek során, hogy már magam sem tudom megszámolni őket.
Talán nem is kell.
Talán.
Úgy érzem, az idők a sebeket befedi, és elrejti a világ elől. Már egyedül is lábra tudok állni. Már nem kell a segítséged Mello!
Akkor.. három évvel ezelőtt gyenge voltam. De mostmár az élet megtanított arra, hogy ha nem állok a sarkamra elveszek.
És mostmár nem az a célom, hogy téged megtaláljalak.
Nem.
Mostmár az a célom hogy minél jobban éljek egyedül!
Nem veled!
Időközben, tudod, kinyílt a szemem és rájöttem, hogy te csak simán ellöktél magadtól. Tehát nem koslathatok utánad, ha nem kellek már neked.
Mert annyi éven át semmi.
Egy levél, vagy egy képeslap sem.
Nem tudtam rólad semmit. És még most sem tudok.
Egyszer írhattál volna... legalább egyszer, hogy tudjam jól vagy-e.
De úgy látszik ennyit sem jelentek neked. Ilyen könnyen el tudsz dobni magadtól.
Akkor én is el tudom hagyni az emlékedet! Nehéz lesz, de megpróbálom! És érzem, hogy sikerülni fog!
Mello!
Már nem kellesz!
SOHA TÖBBÉ!
Elég volt az átsírt éjszakákból, a mélabús nappalokból!
ELÉG VOLT!
A világunk szilánkjai mindig ott hevertek a földön. De én mostmár felszedtem őket és kidobtam az ablakon! Nem volt érdemes várnom rád, hogy majd együtt felszedjük őket!
Nem volt érdemes a telefon mellett ülnöm órákat, vagy reggelenként korán kelni, hogy én vegyem át a postát, hátha küldtél egy lapot!
Értelmetlen volt.
Ezért szórtam szét a darabokat, hogy majd két jó barát összeszedje, és kedvük szerint építsék fel a saját világukat, amiben ők talán örökre együtt lehetnek!
Minden napom tengődéssel telik. Ideje végre cselekedni! Valami jó kis üzletet kirabolni.
Talán a közeli zöldségest?
Igen.
Az megteszi.
Úgyis tovább akarok már állni innen.
Akkor nézzük csak, minden megvan?
Fegyver, ok.
Maszk, ok.
Zacsi amibe tehetem a pénz, ok.
Akkor induljunk.
Bemegyek, a maszk már a fejemen. Előveszem a fegyvert és elkezdek vele hadonászni. A boltos félelmében ideadja az össze pénzt, de nem veszem észre, és bekapcsolja a riasztót.
Mikor megyek ki az épületből már hallom a szirénákat. Elkezdek rohanni, mint az őrült. Az utam egy közeli piacra vezet. Ide már nem tudnak követni rendőrautókkal.
Remek.
De most látom, hogy kiszállnak, és még lőnek is rám. Ezeknek elment az eszük. Ennyi ember között? Látszik hogy Amerika.
Jellemző.
Tovább rohanok, és vissza is lövök rájuk. Úgy látom, hogy az egyiket eltaláltam, ezért a többiek le is szálltak rólam. Látod Mello? Megy ez nélküled is!
Hirtelen hatalmas becsapódással nekimegyek valakinek, aki háttal áll nekem.
A férfi fején csukja van, fekete kabátjáról tollak lógnak szerte-szét. Fura látványt nyújt. Eléggé bevertem az orrom.
- Haver! Mi a francért álltál be elém? Mindjárt egy helyes kis lyukat lövök a fejedbe, akkor majd megtanulod, hogy ne szívass engem!
A fejéhez tartom a fegyvert.
Halkan azt kérdi:
- Matt?- lassan megfordul.
A szívem a torkomban. Olyan ismerős a hangja. Nem tudok semmi sem mondani. Ahogy meglátom az arcát, elönt a forróság, a kezemből és a lábamból kimegy az erő.
-Mello...- suttogom halkan, alig érthetően.
Te vagy az.
Ismét itt állsz előttem.
Három év.
Porrá vált ebben a pillanatban.
Mikor ismét meglátom az arcod, ahogy aggódva vizslatsz, már tudom, hogy volt értelme tovább élnem.
Talán tévedtem, hogy nélküled is tudok élni.
Talán?
BIZTOS!
Most tudatosult bennem.
Ahogy még egyszer megláthattalak.
Erősnek akartam mutatkozni, holott ezzel tettem magam gyengévé.
El akartalak felejteni. Kitörölni az emlékeimből.
De ezzel az értelmetlen harccal semmit nem értem el.
Most látom igazán, hogy bármennyire is akarom, te sokkal fontosabb vagy számomra, mintsem hogy elvessz a múlt homályában.
Percekig csak nézzük egymást. Semmit sem csinálunk. Ismét megszűnt körülöttünk a világ. Ismét eltűntek az emberek. A helyszínek. Minden.
A pillanatot a rendőrök kiáltása szakítja félbe. Fel sem tudok ébredni a varázsból, te megfogod a csuklóm, és már húzol is el onnan.
Mindenféle utcákon megyünk keresztül szótlanul.
Annyira boldog vagyok. Itt vagy megint mellettem.
Újra érzem a bőrömön a kezed.
Újra láthatom szőke hajad, ahogy belekap a szél.
Újra átélhetem azokat a pillanatokat, amiket elveszettnek hittem. Útközben a szabad kezemmel törölgetem a szemem, mert az érzelem eléggé túlcsordult bennem.
Valami hatalmas elhagyatott panelházba húzol be. Elkezdünk futni felfele a sötét lépcsőkön, közben mindenfelől vízcsöpögést hallunk.
Egyszercsak megállsz úgy a harmadik- negyedik emelet között.
Értetlenül toppanok meg mögötted.
- Most mié...- nem tudom befejezni a mondatom, mert egyik ujjadat a számra teszed, hogy hallgassak.
Én csendben is maradok.
Mindenhol csend van.
Csak a szuszogásodat hallom.
Te sem szólsz semmit.
Nem értem.
Miért álltunk meg? Miért intesz csendre?
Egy pillanat alatt eláll a lélegzetem, mikor hirtelen közelebb hajolsz hozzám. Még mindig a szemeim vizslatod.
Én is nézem a tiédet. Valami félsz van benne, de nem tudom hogy miért.
Egyre szabálytalanabbul kezdem a levegőt venni. A szívem erősen kalapál, és te egyre csak közelítesz.
A vér megfagy az ereimben. Mi történik velem?
Velünk.
Mit akarsz?
Mello? Mit művelsz?
Nem bírok mozogni. Teljesen ledermedek.
Ismét gyenge lettem, ahogy találkoztunk, és ahogy ismét közel állunk egymáshoz?
Nem.
Ez más.
Ez nem az az érzés, amit akkor érez az ember, amikor már nem bír semmit sem csinálni, mert kimerült.
Ez valami jobb.
Még magam sem tudom megmondani, hogy mi.
Te egyre csak közelítesz.
Nagyon lassan.
Mostmár hol a számat hol a szemeimet nézed.
Kezed átkulcsolod a nyakamon, a homlokod hozzáérinted az enyémhez.
A szám már kiszáradt.
Mindenhol csak sötétség van, és csend. A tökéletes béke. Bár odakint még nappal van itt olyan, mintha éjszaka lenne. Sötét éjszaka.
Az egyik kezedet végigsimítod az arcomon, amitől kiráz a hideg.
Nem bírok magammal.
Mintha megőrülnék.
Nem tudok magamról.
Nem tudok a világról.
Csak rólad!
- Matt... bocsáss meg...- behunyod a szemeid és megcsókolsz...
Megcsókol....
Megcsókol...
Ismételgetem magamban. Először nem akartam viszonozni, de végül engedtem az érzésnek.
A vágy, amit oly sok éven át elfojtottam, most kitört belőlem, és végigsöpör mindent.
Szenvedélyesen viszonzom a csókod.
Az ajkunk már szinte egybeolvad, úgy faljuk egymást.
Egyik kezemmel beletúrok a hajadba, a másikkal pedig a kabátod próbálom levenni.
Te addig már megszabadítottál a felsőmtől.
A feszültség érezhető. Mindketten félünk, de mégis olyan erős ez az érzés, hogy nem bírunk vele, ezért nem rejtegetjük tovább.
Engedünk neki.
Egyre kerülnek rólunk a ruhadarabok, és hamarosan a két test egyé fog összeforrni. A kéjéhes pillanatokban is.... Mello...
Még akkor is amikor megkaplak...
Még akkor is epekedem utánad.
Minden cseppedért.
Miközben kiteljesedünk, érzem, hogy ismét megszűnik körülöttünk a világ.
Érzem, hogy a kis szilánkok újra egyé válnak.
És újra felépítik a világunkat.
Hiába dobtam el a darabokat.
Hiába adtam fel.
Te összeszedted őket, és visszahoztad, hogy együtt ismét létrehozzuk a mi közös életünket.
Sóhajtásod hallom, miközben föléd emelkedem. Halkan elkezdesz nyögni, és én ilyenkor érzem hogy teljesen az enyém vagy.
Igen.
Az enyém.
Senki másé.
Többé nem engedlek el.
Egyszer hagytalak elmenni.
És én is megfutamodtam.
De már ez sosem fog bekövetkezni, mert mostmár az enyém vagy!
Mostmár megértettem hogy az Isten miért nem engedte, hogy meghaljak akkor a kötélen.
Azt akarta, hogy ezt a gyönyört átéljem.
És ez nem csak a testi gyönyörre vonatkozik.
A tudat, hogy itt...mellettem állsz.
Mellettem.
És hogy még egyszer átéljem azt, amit gyermekkoromban oly sokszor átéltem.
Ismét érzem, hogy nincs olyan, hogy te.
Nincs olyan, hogy én.
CSAK MI!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése