- Negyvenkét fok?? Biztos elromlott ez a régi hőmérő! Nem lehet ennyi! Nem! – járkál idegesen egy anya fel- s alá a fürdőszobában, ahol a lánya ül egy kád jeges vízben. – nem! Nem! – szakad él nála a cérna és sírva veszi ki a kis testet a vízből, majd becsavarja egy törölközőbe és befut vele a hálószobába, ahol már tárcsázza is a mentőket.
- Semmi baj nem lesz kicsim! Anyu itt van! – öleli magához a már ágyban fekvő gyermekét, miután letette a telefont.
A kislány körülbelül kilenc éves lehet. Hosszú egyenes barna haja lágyan keretezi elfehéredett, izzadt babaarcát. Szája kiszáradt, szeme karikás a kialvatlanságtól, és a levegőt is szaporán veszi.
Az ágyához lépek és rámosolygok.
Ő visszamosolyog rám.
Már lát.... szóval közel a vég. Nyitná a száját, hogy szóljon az anyjának rólam, de én a mutatóujjam a szám elé teszem, jelezve, hogy ne mondjon semmit. Megérti és behunyja a szemeit.
- Miku! Miku! – szólintgatja és rázogatja eszméletlen gyermekét anyja.
A mentő pár percen belül kijön, és már viszik is a halálosan beteg kislányt a kórházba. Az orvosok próbálnak az életéért küzdeni, de hiába.
A kicsi lelke már fogja a kezem, és a kórtermen kívül nézzük, ahogy az anyja kikelve magából ordít gyermekéért, a halott testet ölelve.
- Anyával mi lesz? Miért nem jön ide hozzám? – pillant fel rám Miku.
- Anyukád még itt marad – mosolygok le a csöppségre. – Gyere, mennünk kell! – szorítom meg a kezét, és elindulunk a kihalt éjszakai kórházi folyosón, aminek a végén már ott a fény.
- Te angyal vagy?
- Igen.
- És a szárnyaid?
- Csak a madaraknak vannak szárnyaik – mosolygok a már megszokott kérdés hallatán.. – Kérdezhetek én is valamit?
Bólint.
- Mit szerettél legjobban a világon.
- A pizsamámat! – vágja rá pár pillanatos gondolkodás után. – a puha nyuszis pizsamámat.
- Pizsamát... – ismétlem somolyogva, és a fénybe lépünk
~
- Pizsamát? –néz rám furcsálkodva James, és elneveti magát.
- Most mi van? – igazítom meg a fekete ballonkabátot magamon. – Egy kislánytól mit vársz? – kérdem kicsit ingerülten.
- Ugyan... ne kapd fel a vizet! – szelídül vigyora mosollyá – de ss! Kezdődik!
Elhallgatok, majd Jamessel és a többi angyallal együtt akik kijöttek ide a partra némán gyönyörködünk a napfelkeltében.
Ilyenkor kikapcsolok teljesen, átadom magam a nyugalomnak, és csak élvezem, ahogy a fény teljesen feltölt energiával.
.
.
.
- You! – teszi a vállamra kezét angyaltársam – Ideje indulni!
Kinyitom a szemem és rásandítok egy erőteljes sóhaj közepette.
- Igenis! – húzom mosolyra a számat, és elindulok vele.
- Már megint túlságosan átérezted a helyzetet. Azt hittem be fogsz aludni! – ecsetelgeti elviccelve.
- Jól van már! – nyújtózok egyet – Amúgy azon gondolkoztam, hogy milyen lehet egyszer érezni az érintést, az illatokat, az ízeket, látni a szí...
- You. Mindannyian elgondolkoztunk már ezen, de tudod annyira személy szerint engem nem érdekel, hogy emiatt feladjam az öröklétet.
- Hát az már biztos – helyeselek, és nevetve sétálunk tovább az ébredő part menti város utcáin.
Utam a kórházba visz, Jamest pedig az állatkertbe. Rossz lehet ott meghalni.
Lassan lépkedek a folyosón. Néhányan elfutnak mellettem, de természetesen ők nem látnak. Csak azok láthatnak, akiknek meg akarom mutatni magam. Érezni érezhetnek, de látni nem.
Bemegyek a kórterembe, ahol a haldokló idős férfi fekszik, mellette egy fiatal lány ül, aki aggódó pillantásokat vet a bácsira.
Az ágy mellé lépek, és az öregembert vizslatom. Észrevesz és elmosolyodik.
- Hát maga jön értem? – suttogja rekedtes hangon, én pedig csak bólintok.
A lány szeme néha – néha lecsukódik, a kialvatlanság jelei már látszanak rajta. De bármennyire is fáradt erősen fogja az idős úr kezét.
De foghatja akármilyen erősen is a test már feladta a harcot. A férfi lelke már itt áll mellettem, a gép hangja pedig hosszú éles sípolással megadja magát.
- Amai! – nyúl a bácsi lelke a lány után, aki kétségbeesetten kapkod ide-oda.
- Nem lehet- fogom meg a férfi vállát.
- Segítség!! Kérem segítsen valaki!! – liheg zavartan Amai. Félhosszú fekete haja kócosan száll, amikor a vészjelzőért nyúl – Segítsen! – Néz rám hirtelen.
Olyan mintha egyenesen nekem mondaná.
De... De engem nem láthat!
Teljesen elhűlök a pillantásától, és mintha lelassulna körülöttünk az idő. Barna szemeiből csak a félelmet és kétségbeesést tudom kiolvasni mégis... Olyan érzésem támad....
Úgy érzem.. hogy soha nem akarom, hogy levegye rólam a szeme bogarát. Különös érzés kerít hatalmába, olyan, amilyet még sosem éreztem!
~
- Szóval látott téged? – gyújt rá egy cigire James, és leül mellém a felhőkarcoló szélére.
- Nem. Kiderült, hogy mögöttem épp akkor jött be egy ápoló – húzom el a szám, és elkezdem a betontömb oldalán lóbálni a lábam.
- Oh, már kezdtem reménykedni valami szaftos sztoriban – fújja ki a füstöt – amúgy a nagypapival mi lett?
- Hát megértette, hogy menni kell szóval bevezettem a fénybe – veszem el tőle a cigit, és én is beleszívok.
- Értem... Na, de idő van – nyújtózik egyet – mennem kell. Majd még összefutunk – kacsint rám néger barátom, és már el is tűnik.
- Hát persze – állok fel, leporolom a nadrágomat, és elindulok.
Utam a Városi Könyvtárba vezet. Imádom ezt a helyet, mint az összes többi angyal. Ennek az okát sem értem, ugyanúgy, ahogy a napfelkeltéét.
Csigalépcsőn megyek fel két emeletet, útközben ráköszönök pár ismerősömre. Érdekes hogy pont egy könyvtárban kerül legközelebb egymáshoz égi és földi teremtmény. Az emberek olvasnak, angyalok pedig figyelik őket pár centis közelségből, és együtt futják a sorokat.
Kiszúrok egy idős nőt, aki éppen Gorkij-t bújik. Mögé állok, előre hajolok, át a válla fölött, és belekukkantok hol tart.
Pár percig még olvasok, aztán felpillantok a lapok mögül, és ledermedek.
A tegnapi lány ül le egy szemközti asztalhoz. Ha jól látom Paulo Choelot olvas. Úgy érzem, hogy egyre több levegőt kell vennem ahhoz, hogy ne aléljak el. Ismét érzem azt a furcsa bizsergést a gyomromban. De nem bírom felfogni hogy miért.
Gondokkal teli arcát a könyvbe temeti, haja fel van kötve, barna fürtjei közt baloldalon egy piros masni virít. Fülében fülhallgató. Vajon mit hallgathat?
Akármennyire is kíváncsi vagyok nem merek lépni egy tapodtat sem. Csak megbabonázva bámulni őt.
Semmi mást.
Csak őt.
Hallom a fülében lüktető ritmust egyre hangosabban, hallom minden egyes lélegzetvételét, a lapok suhogását, de csak az övét. Senki máséra nem vagyok kíváncsi, csak az övére. Mintha teljesen megszűnne az idő és a tér. Elbűvöl lényével, csak azt nem tudom miért. Mitől olyan különleges mikor nem ismerem milyen csak....
A szemeit láttam jobban eddig.
Azokat az átkozottul gyönyörű barna szemeket.
Azon veszem észre magam, hogy lábam akaratlanul is megtesz felé pár lépést és egyre közelebbről láthatom a halványrózsaszín, hibátlan arcbőrét.
Behunyom a szeme és próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy láthatóvá tegyen magam előtte, de olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy mágnessel vonzana magához.
Megállok előtte egy lépésre. Megnyálazom kiszárad számat és nagy levegőt veszek:
- Szia! Nyögöm ki kissé rekedtesen.
Pulzál mindenem, úgy érzem, mintha belülről valami szét akarna robbantani.
- Szia – néz fel rám mosollyal az arcán. Jól végig mér, mielőtt ismét megszólalna. – Mit... szeretnél?
- Én csak hogy... – na most vagyok bajban. Igazából csak nézni őt, na de ezt mégsem mondhatom. – Ha... Ha jól látom az Alkimistát olvasod.
- Ohh – pillantja meg a könyv borítóját – Igen, eléggé leköt.
- É- én is szeretem! Nagyon is! Olvastam párszor – hazudom – szabad? Húzom ki a széket mellette.
- Persze – vágja rá mosolyogva, és a füléből kiveszi a headsetet. Áh remek! Beszélgetni akar!
- Mit szeretsz ebben a könyvben? – ülök le, magam alá húzom a széket, de egy pillanatra sem veszem le róla a szemem.
- Hát... – rám mosolyog, majd zavartan az előtte heverő könyvre néz – talán azt, hogy más megvilágítást ad a dolgoknak, meg más nézőpontot fedett fel előttem. Meg persze az alkímia világa is eléggé érdekel. – dobol az ujjával az asztalon, miközben idegesen egy hajtincset a füle mögé tűr.
- Értem – kuncogok a reakcióján, de csak egész halkan. – nos, az én nevem You! – nyújtom felé a kezem.
- Amai vagyok – bólint, és kezet fog velem.
Vajon milyen lehet ezt érezni? Mikor megérintesz valakit? Ő mit érezhet?
- Ne... Ne haragudj! – állok fel hirtelen, mert érzem, hogy valakit nem sokára át kell kísérjek a túlvilágra – de-de nekem mennem kell! – kapkodok ide-oda.
- Oh... ühm rendben – pislog rám értetlenül.
Nagy sietségemben felbukok a mögöttem lévő székben, és hanyatt vágódok, mire Amai hangos kacaját hallom, amint betölti a néma könyvtári termet.
- J-Jól vagy? – jön oda hozzám kuncogva, hogy felsegítsen. Ismét hozzám ér, de semmit nem érzek még mindig.
Nagy nehezen felállok, és leporolom magam.
- Nincs meleged ballonkabátban ilyen jó időben? – mosolyog még mindig karba tett kézzel, miközben engem vizslat. – góth vagy?
- Hogy mi? – nézek nagyokat az ismeretlen szó hallatán – amúgy nincs melegem, és ez a munkaruhám! – húzom ki magamat és megigazítom a ruhámat.
- Óh.. szóval temetkezési vállalkozó vagy! – nézi ügyeskedésemet.
- Hát... valami olyasmi – kuncogok, és mikor végzek a ráncbatételemmel kihúzom magam. – nos kedves Amai, engem hív a kötelesség! – kacsintok rá és már húzok is el amilyen gyorsan csak tudok.
~
- És ennyi? – mered rám hatalmas szemekkel James.
- Hát – pillantok el zavartan tekintetéből – azt mondta, hogy még... biztos látjuk majd egymást.... valamikor...
- Te barom! Figyelj, én sem értek olyan nagyon sokat ehhez a szerelmesdihez, de... miért is húztál el onnan?
- Mert... úgy éreztem, hogy el kell mennem... Ezelőtt csak akkor éreztem ezt, mikor tudod... egy lélek hívott, de most...
- Berezeltél – gyújt rá egy cigire.
- Nem rezeltem be! – méltatlankodok - Ő egy ember! Nem bánthat...!
- De bánthat! – vág a szavamba, és feláll mellőlem.
- Hallhatatlanság, hahó! – integetek neki, jelezve, hogy hülyeséget mondott.
Megrázza a fejét, és csak mosolyog rajtam.
- You! Látszik, hogy nem olyan régen vagy még az emberek között – dobja el a csikket.
- Nem értelek – sóhajtok egyet, és kétkedve fürkészem az arcát.
- Majd meglátod – azzal eltűnik.
Pár napig semmi figyelemre méltó dolgom nem volt, ráadásul Jamessel sem találkoztam. Nem láttam reggelente a tengerparton a szokott helyünknél, sem a felhőkarcolónk tetején. Mindamellett egy lelket sem kellett sehova kísérnem, szóval inkább a könyvtárban töltöttem a szabadidőimet. Szeretek az emberek között járni, kelni, figyelni őket, és - része lenni, hacsak pár percig is- az életüknek. Többször összefutottam ezek alatt a napok alatt Amaival, és órákig beszélgettünk.
Beszéltünk könyvekről, időjárásról, barátokról, ismerősökről, és ő mesélt magáról... Igazából végig ő volt az, aki mesél én pedig hallgattam.
~
Épp egy szikla szélén ülök, mikor hirtelen forróság önti el a testemet, és mint valami robot, felállok.
Hív egy lélek.
Elindulok a késő délutáni napfényben, bár nyugatról már gyülekeznek az esőfelhők. A közeli egyetem udvarára érek, ahol meglátom a célpontot.
A földön hever a test, körülötte hatalmas vértócsa, és sikító, síró, kapkodó emberek tömkelege. Közelebb lépek a lélekhez, aki megfordul és rám néz kicsit mosolyogva.
Megtorpanok.
Nem, nem mehetek közelebb.
Rá más sors vár.
Behunyom a szemem, és sóhajtok egyet.
Szóval öngyilkos lett.
Ezért nem kísérhetem át a fénybe, hanem a sötétségben kell szenvednie örökkön örökké. Gyűlölöm ezt tenni, de nincs választásom, nem én hozom a szabályokat.
Kinyújtom felé a kezem, árnyak kúsznak elő a bőröm alól, és kígyózva közelítik meg a most már rémült fiút. Beeszik magukat a húsába, a szemén, az orrán, a fülén keresztül a srácba másznak, és átveszik a lélek fölött az irányítást. Ő kínkeservesen ordít egyet, majd egy szempillantás alatt elnyeli őt a sötét mélység.
- You? – érinti meg a vállam valaki.
Ijedten megfordulok, és látom hogy... Ő az.
- A-Amai! – a lélegzetvételeim száma rohamosan növekszik – Mit keresel itt?
- Hát erre az egyetemre járok és – megrázza a fejét – mi-mi történt Usagival? – néz fel rám kétségbeesett pillantásokkal, mintha tudná, hogy tudom mi történt a fiúval, de mégis hogy....?
- Usagi – keresem a szavakat, és próbálok valami értelmeset kinyögni, ami nem olyan lesújtó, mint a valóság – ismered?
- Igen.. – fogja meg kicsi kezeivel az alkaromat. Szemébe könny gyűlik össze. – Me-meghalt? – hajtja homlokát a kézfejére, és válla néha meg-megremeg.
Nem szólok semmit, csak lassan és óvatosan a fejére teszem a kezem nyugtatásképp. Megrebben, de nem tesz különösebb mozdulatot, csak sír.
És sír...
Gyűlölöm sírni látni!
Az ég egyre jobban beborul, és pár perc múlva az eső is rákezd. Felnézek a szürke esőfelhőkre, ami között a napfény már nem tud áthatolni. Furcsa... mintha Amaival együtt az égiek is sírnának.
Usagi... gondolkodok el, miközben a sötétebbnél sötétebb felhőket vizslatom, ahogy vándorolnak fölöttünk. Olyan ismerős a neve. Sokszor hallottam már Amai szájából. Usagi... Hm.
Óh! Csak nem ő? Ajj... mindenható fent a mennyben!
A legjobb barátja...
Az egyetlen barátja, akiben megbízott...
Elmélkedésemből kínkeserves zokogása szakít ki, és ránt vissza a realitás talajára. Jobban hozzám simul, és két karjával átöleli a derekamat. Arcát a mellkasomba fúrja, hogy tompítsa az előtörő hangokat.
Törékeny teste közelségétől teljesen kiráz a hideg, és próbálom nem gyorsabban venni a levegőt, nehogy elijesszem magamtól.
Lenézek rá.
Félhosszú barna haját a víz teljesen eláztatta, ugyanúgy, mint ahogy a ruháját is.
- You... ő volt a legjobb barátom – suttogja rekedtes hangon – Most... most mit tegyek?? – néz fel rám, én pedig lefagyok.
Ugyanaz a pillantást látom most, mint amit akkor láttam, mikor először találkoztunk, és hihetetlen, de ugyanúgy a rabjává tesz.
Ugyanaz a könyörgő és kétségbeesett szempár, de... most nem akarom őket látni. Soha többet nem akarom...
És nem akarom itt hagyni egyedül...
Egyedül a gyásszal.
- Gyere! – fogom meg a kezét, és elkezdem húzni, ki az egyetem területéről.
- Ho- hova megyünk? – jön utánam bizonytalanul, de a kezemet erősen fogja.
- Majd meglátod! – hallgattatom el, és behúzom egy felhőkarcoló melletti sikátorba.
Megfogom a kezét, és ránézek.
- Bízol bennem? – kérdem.
Kis habozás után bólint. Nyílván nem érti miért kérdem.
- Akkor hunyd be a szeme – törlök le egy könnycseppet az arcáról.
Megremeg kicsit, és kételyek közt, de lezárja szemhéjait. Én is behunyom a szemem, és elképzelem, amint ennek a felhőkarcolónak a tetején vagyunk.
Kellemes melegség jár át mindkettőnket, aztán kinyitom a szemem, és bejött.
- Kinyithatod – mondom szelíden, és nézem az arcát.
Felnyitja szemeit, és ijedten körbenéz.
- E- ezt hogyan? You!!? – néz körbe remegve, és erősen szorítja a kezem. – ezt én... nem értem...
- Nem baj. – fogom én is a kezét. – ide azért szoktam járni, hogy a rosszat elengedjem, és a jót megtartsam. – suttogom a fülébe, és úgy látom ettől valamelyest megnyugszik.
A felhők fölött vagyunk, az esőn, és a csalódásokon túl. Szinte a világ tetején érezhetjük magunkat. Itt még süt a nap, de közelít már a horizonthoz. Narancssárga fénye az egész tetőrészt beborítja, elárasztja. Jó érzés itt lenni. Túl a gondokon, és a nehézségeken. Csak a szél szárnyaira bízni a bajainkat, és engedni hadd vigye el. Nem törődni a holnappal, vagy a tegnappal.
Csak nézni a naplementét, ami folyton ugyanolyan, de mégis minden nap más.
- You – törli le arcáról a könnyet, és a nap irányába néz. – Usagi már sokszor mondta nekem, hogy öngyilkos akar lenni, mert nem bírja tovább, de... sosem vettem elég komolyan – itt elcsuklik a hangja, de azért folytatja – de... megtette és... el kell engednem.
Nehéz szavak ezek.
Kimondani rettentően nehéz.
Megvalósítani pedig majdhogynem lehetetlen, de érzem, hogy egyszer Amai el fogja engedni őt, mint ahogy a nagyapját is sikerült neki.
- De – nyel egyet, és hallom ahogy a szívverése felgyorsul az elfojtott könnyek miatt – most még nem megy – fordul felém, és fejét a mellkasomba fúrja ismét. Ujjaival a felsőmet szorítja, és elkezd sírni keservesen, én pedig csak állok tehetetlenül, és nézem őt.
Csak zokog és zokog megállás nélkül.
Kezemet a hátára teszem, és közelebb húzom magamhoz.
Ő pedig zokog.
És zokog...
Zogok...
Míg a nap le nem megy.
~
- És aztán? Azt ne mond, hogy nem történt más, csak hazakísérted, és ennyi! – teszi James a vállamra a kezét.
- Pedig semmi más – pislogok rá értetlenül – Miért? Kellett volna?
- Hát... esetleg – ül le mellém.
- Amúgy hol voltál ebben a két hétben? – érdeklődök.
- Oh, csak kirándultam – dől hátra a fűben – voltam erre is, meg arra is... világot láttam. Egyszer neked is velem kéne jönnöd! Kicsit kikapcsolódni.
- Hát lehet azt kéne tennem, de nem akarom itt hagyni Amait – húzódik mosolyra a szám akaratlanul is, amint rágondolok.
- Jaj te hősszerelmes! Ne éld túlzottan bele magad! Ő csak egy ember. Megöregszik és meg fog halni egyszer. Te meg végignézed fiatal arccal. Még a végén azt fogja hinni, hogy abból a vámpíros filmből szöktél ki – neveti el magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése