Öt év várakozás(FMA)

Öt év.

Ennyi idő telt el azóta, hogy behívtak katonának, és hogy Edwardot utoljára láttam.

Kapcsolatainak, és eszének hála őt azzal bízták meg csupán, hogy Münchenben tevékenykedjen, és hogy itt segítsen a lakosságon, ahogy csak tud.

Két hónapja, hogy vége a háborúnak, és szerencsénkre a mi hadosztályunkat – amiből csak öten maradtak a hatszázból – hazaengedték, azzal a feltétellel, hogy soha többé még csak fegyverre se nézünk, és hogy minden pénzünket elveszik. Én készségesen belementem, és így történt meg az, hogy most ezen a zötyögős buszon döcögök hazafele.

Haza, ahol Edward vár.

Mosolygok a tudattól, és tovább nézem az elsuhanó tájat, ami teljesen megváltozott azóta, mióta utoljára itt jártam. Az épületek fele le van rombolva, a másik felét most építik újjá. Mindenfelé ácsok, kőművesek, asztalosok, és mezei önkéntesek segítenek újból felépíteni a szétbombázott várost. A torkom szorul el, és csak remélni tudom, hogy Neki nem esett semmi baja. Nem bírnám ki.

A buszút alatt sokan megbámulnak, egyesek hálásan rám mosolyognak, mások pedig lenézően, fintorogva elfordítják a fejüket. Nem hittem volna, hogy bárki is megvetne azért amit eddig értük csináltam. Nem én akartam katonáskodni, behívtak. Ezeknek az emberek még csak elképzelni sem tudják azt, amit én ott láttam, és átéltem. Mégis… ilyen lekezelően reagálnak ha meglátnak. De ez most mind nem tud meghatni, mert tudom, hogy pár percen belül megérkezek, és újra láthatom Edwardot!

A busz nyikorogva lefékez, én fogom a sapkámat, a fejembe húzom, mankómmal a hónom alatt elkezdek lebicegni a járműről. A kötés már át van vérezve, szinte mindenhol, csípnek, és égetnek a sebeim, a lábam iszonyatosan fáj, de most ez annyira nem tud érdekelni, hogy az már abnormális.

Miközben az utcákon bicegek, illetve „ugrálok” az emberek, főleg a gyerekek rémülten hátrálnak a közelemből, és nagy ívben kikerülnek. Még az ismerősök is elfordulnak.

Nem ismernének fel? Ez.. elkeserít, de… nem adom át magam a fájdalomnak, hiszen minden lépéssel közelebb kerülök a boldogságomhoz. Edwardhoz!

Mikor megpillantom messziről a kis házunkat a mosoly meggátolhatatlanul terül szét az arcomon. Gyorsabban próbálok haladni előre, miközben az összes seb ordít a lassításért, de most nem akarok rájuk koncentrálni! Most csak Ed halványuló arcának emléke lebeg a szemem előtt, és hogy ismét átkarolhatom!

Megállok a kis tölgyfaajtó előtt, és heves szívdobogás közepette bekopogok. Fél perc múlva újra kopogok, mert semmi válasz, de ekkor sem jön senki. Újra kopogok, hátha, de ekkor mögülem megszólal valaki:

- Kit keres? – kérdi türelmetlenül a férfihang

Megfordulok, és ott áll velem szemben egy kicsivel alacsonyabb, szőke, félhosszú hajú, vékony körszakállú fiúval találom szembe magam, aki furcsán méreget.

- Én csak… - lépek le a lépcsőről, és bicegve közelebb megyek – Edward Elricet keresem.

- Ki keresi? – jön a válasz és összeráncolja a szemöldökét kétkedve.

- Alfons… Alfons Heiderich – mosolygok rá, remélve, hogy nem fog szemen köpni, mert most jöttem haza a frontról.

A fiú a pillanat tört része alatt elsápad, és kiejti a kezéből a szatyrot, amit eddig magához szorongatva tartott. Könny gyűlik a szemébe, kezét a szája elé téve, remegve tesz felém pár lépést, majd megiramodik, és zokogva a nyakamba borul. Én remegve fogom őt, de nem sokáig bírok így a lábamon megállni elesek vele, nagyot puffanva a földön. Ha eddig a sebeim sikítoztak akkor most már el is ment a hangjuk annyira fáj mindenem.

- Sajnálom… sajnálom! – próbál leporolni a fiú, majd rám néz könnyes, mosolygós szemeivel.

Annyira ismerős ez a férfi. Mintha láttam volna már. De nem emlékszem. Annyi arcot felejtettem el. Összemosódnak előttem az emberek, csak a személytelen testek maradnak meg.

De mikor a szemembe néz egy pillanat alatt megvilágosodok, és rájövök ki az.

- Ed…wardh… - suttogom halkan, és elámulva pásztázom végig arcának minden kis részletét. Annyira megváltozott. Annyival érettebb lett. Sosem ismertem volna fel, ha nem nézett volna a szemembe. Azokat a szemeket esélytelen, hogy valaha is kiverjem a fejemből.

Az út porától befeketedett, az alvadt vértől koszos ujjaimmal lassan végigsimítok az arcán, pont ott, ahol egy kisebb sebhely éktelenkedik. Beharapom az alsóajkam mikor tudatosul bennem, hogy ez nem egy álomkép, Edward tényleg itt van előttem! Megérinthetem, érezhetem az illatát, nézhetem az arcát ameddig akarom, nem rettegve attól, hogy elillan egy apróbb fuvallat miatt!

- Gyere! – húz fel a földről, és a mankómba kapaszkodva sikerül lábra szenvednem magam. Hitetlenkedve néz rám, majd elrohan, hogy összeszedje a szétgurult almákat a földről, és hihetetlen gyorsasággal már vissza is tér, hogy ajtót nyithasson.

Mosolyogva követem, és mikor belépek a lakásba, megcsap a kellemes, és ismerős illat. Ugyanilyen illat volt, mikor elmentem innen. És ugyanilyen szépen sütött akkor is a nap be a konyhaablakon. Beszökdécselek a konyhába, és mindent alaposan szemügyre veszek. Végigsimítom a polcokat, a szekrényeket, mindent mélyen magamba szívok, remélve, hogy ha véletlen felébrednék ebből az álomból, ezek az emlékek akkor is megmaradjanak.

Leveszem fejemről az ütött- kopott, poros sapkámat, és a konyhapultra teszem, majd megfordulok és Edre pillantok, aki ott áll, és elmerengve, mosollyal az arcán néz engem. Én visszamosolygok, és… azon forog az agyam, hogy mit kellene neki mondanom. Annyira szeretnék valamit. De nem jut semmi értelmes az eszembe. Boldog vagyok, hogy látom. Boldog vagyok, hogy nincs semmi baja.

Leülök a székre, mert már állni fáj, de közben egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. Ő ezen felbuzdulva közelebb lép hozzám, a szatyrokat leteszi az asztalra, és elém áll. Felnézek rá, mosolygok, de aztán az ajkam legörbül, és elkezd folyni a könnyem.

Átkarolom a derekát, magamhoz húzom, nem érdekelve, hogy a vállamon a golyó okozta sem ettől hihetetlen módon húzódik. Ő a fejemre teszi a kezét, és elkezdi simogatni nyugtatóan a hajam.

Hirtelen belém nyilall annak a sok embernek az arca akit le kellett lőnöm, a bajtársaim arca, akik a csatamezőn hulltak el a szemem előtt, a fájdalmas éjszakák, és kínszenvedéstől túlfűtött nappalok. És hogy mindezt a szörnyűséget, a hideget, a forróságot, a járványokat, a sebeket azért tűrtem el, és éltem túl, hogy ezt a pillanatot átélhessem. Ezt az egy pillanatot.

Ezért nem akartam soha feladni.

Ez az amiért harcoltam, amiért a kezembe fogtam a fegyvert, amiért mégis felkeltem minden nap, miközben úgy éreztem, hogy nem bírom.

És megérte.

Úgy érzem… hogy most már békében halhatok meg. A bőrének illata, kezének puhasága, hangjának nyugtató lágysága mind-mind beleivódik a tudatomba, észrevétlenül. Felnézek rá, ő pedig le rám, és nem bírok betelni a látvánnyal.

Szeretem őt.

Ennyi év után is szeretem. Nem bírnék soha elszakadni tőle. Ő a mindenem.

- Nem akarsz lefürödni? – simít végig óvatosan az arcomon, amitől én a mennyben érzem magam.

Bólintok, mire ő elindul a lépcsőn, fel az emeletre, hogy megengedje nekem a vizet. Milyen régen fürödtem meleg vízben vagy egyáltalán kádban. Körbenézek még egyszer a melegséget árasztó kis helyiségben, és letörlöm arcomról a könnyeket. Nehézkesen felállok, és a lépcső felé veszem az irányt. Hallom, hogy Ed már megengedte a vizet, ami zubogva ömlik bele a kádba.

A lépcső aljához érve nagyot sóhajtok az előttem álló akadályt látva, de nem sajnáltatom sokáig magam a korlátba kapaszkodva megindulok felfele. Mikor felérek, és bemegyek a fürdőszobába a csapnál támaszkodó, és síró Eddel találom szembe magam. Értetlenül lépek közelebb, mire ő riadtan összerezzen, és felém néz kicsit kétségbeesett arccal, de vonásai szelídülnek, ahogy visszatér a valóságba.

- Alfons – suttogja a nevem, és odalépked elém, majd mindkét kezét felfuttatja a nyakamon, egészen az arcomig. Szememet nézi, én pedig az övét. Annyira békés most minden, és mégis olyan felkavaró.

Lehajolok hozzá, és remegő ajkaimat lassan, kínzóan lassan az övéhez érintem. Ő megremeg, ugyanúgy, ahogy én, és még jobban végigsimít az arcomon. Lehunyom a szemem, és átadom magam a gyönyörű érzésnek, amit már öt éve kétségbeesetten vártam. Átkarolom Ed derekát, és közelebb húzom magamhoz, amiben ő készségesen segít. A szájunk nem akar elválni egymástól, nyelvünk lassú, és vágyakkal teli játékba kezd először csak egymás ajkait véve be, majd egyre vadabb nyelvcsatát kezdünk el vívni. Megtámaszkodok valamiben, ami a kezem ügyébe kerül, nehogy elessek a még jobban meggyengített lábaimmal.

Könnyeim ismét elerednek a kellemes érzések tömkelege miatt, ajkaim felforrósodnak arcommal együtt, lábam remeg a meg növekedett teher alatt. Hosszú percekig ájulás közeli állapotban csókoljuk, marjuk, tépjük a másik ajkait, mire lihegés közepette óvatosan, de annál kéjsóvárabban válunk el egymástól. Lehunyt szemmel gondolatainkba temetkezve, az előző heves érzelmek hatása alatt próbáljuk lélegzetünket kiegyenlíteni.

Kinyitom a szemem, és megsimítom az arcát, mire ő is felpillant, és mosolyogva letörli az ő szeméből is kigördülő könnycseppet. Megfogja a kezem, a kádhoz lép, és elzárja a csapot.

- Csinálok vacsorát.. – simogatja meg a hasamat, és kicsit lábujjhegyre állva még egy apró puszit lehel az ajkaimra – addig fürödj le. Hoztam be tiszta ruhát.

- Rendben… - mosolyogok rá a rózsaszín köd kellős közepében. De a köd oszlik és eljutnak hozzám a szavai – TE TUDSZ FŐZNI?

Felnevet, és elkezdi kigombolni a felsőmet, de aztán fülig elvörösödik, és inkább abbahagyja ezt a műveletet, majd megsimogatja óvatosan a heges felsőtestemet és elmosolyodik.

- Muszáj volt megtanulnom – pillant fel rám, majd megkerülve engem elindul kifele, de megfogom a karját és visszahúzom.

- Szeretsz … még…? – nézek rá kicsit kétségbeesetten.

Ő először csak értetlenül pislog rá, majd megrázza a fejét, és egészen hozzám simul. Lehunyja a szemét, és arcát teljesen a mellkasomba fúrja. Átkarol szorosan, és úgy érzem, hogy soha nem akar majd ezután elengedni, aminek felettébb örülnék.

- Hülye – suttogja morcos hangon, aztán könnyes szemeivel felnéz rám – tudod te mennyire sajnáltam azon a napon, hogy nem mentem veled?! Hogy nem lehettem ott veled… - akad el a szava ahogy az emlékek feltörnek benne.

Próbálom tartani magam, és nyugtatóan a hátát simogatni, de nem sokáig kell, elhúzódik és megtörli a szemét, de egyből rám is pillant.

- Ne kérdezz ilyet többet! – szipog egyet, majd felsóhajt – erre a pillanatra vártam öt éve!

Elmosolyodok, és arra eszmélek, hogy ajkaink ismét összeforrtak egy lágy csókban. Bár ez nem tartott olyan sokáig, mint az első, így is, eléggé el lett húzva, amit nagyon nem bánok.

Mikor kilép az ajtón elkezdek vetkőzni, és a sebeimről is leveszem az összemocskolódott, átvérzett kötéseket, belelépek a kádba, majd sziszegések közepette elmerülök a habokban. Eléggé csípi a sebeimet a víz, kábé nincs olyan terület, ahol ne égne és fájna a bőröm. Hátradőlök, és lehunyom a szemem.

- Alfons – hallom az ismerős hangot, mire kicsit megmoccanok, és mormogok valamit összeráncolt szemöldökkel.

Érzem ahogy puha ujjak végigszántanak az arcomon, majd valami szivacsféle anyag végigszánt többször a bőrömön vigyázva a sebekre.

- Kihűlt a víz – suttogja Edward, én meg tovább dünnyögök valamit, de aztán hirtelen kinyitom a szemem, amitől ő megilletődve elhúzza a kezét a mellkasomtól.

- Elaludtam? – nézek rá bambán, majd ásítok egyet.

- El – mosolyog, és a szivacsból a vizet a hajamra csavarja – tiszta kosz a víz. Miért nem engedtél má….?

De nem tudja befejezni a mondatot, mert én lehúzom magamhoz, és egy lágy csókot nyomok az ajkaira. Érezni akarom. Minden percben. Tudni, hogy itt van a közelemben, és hogy most már nem választhat el semmi sem minket!

Mikor elszakadunk egymástól felsóhajtok, és előre görnyedve hagyom, hogy kimossa a hajamból a rengeteg port, amitől a víz már szinte fekete lett.

Nézem a lecsöppenő vízcseppeket, és az előttem zavaros vizet, közben Ed hangjára koncentrálok aki nekiállt mesélni, hogy mégis mi mindenről maradtam le, és mi történt vele az elmúlt hat évben.

Nyugtató a hangja, a masszírozása, a simító keze, a légkör, az illat, minden!

A délután evéssel, pihenéssel, de főleg beszélgetéssel telt. Ed segített átkötözni a sebeimet, adott nekem tiszta ruhát, levágta a hajamat, megborotválkoztam, és lényegében emberi külsőt varázsoltam magamra.

- Hova… akarsz feküdni? – kérdi belépve a hálóba.

A szívem a torkomban dobog, és az arcom is eléggé fel van tüzelve ettől a kérdéstől, és ahogy visszaemlékszek, hogy mi mindent csináltunk mi itt, ezen az ágyon.

- Mindegy – mondom, és köhintve elfordítom a fejem.

Megágyaz nekem, és valamiért olyan érzésem van, mintha én lennék a vendég ebben a lakásban, Ednél.

Kis idő múlva már a lámpa is lekapcsolódik, és ott állunk egymással szemben a sötétben. Megfogja a kezem, és az ágyhoz vezet. Leültet rá óvatosan, és szemből az ölembe ül.

Felnézek rá a vaksötétben, és próbálom megkeresni mi-merre hány méter. Ő megcirógatja az arcomat, lehajol hozzám, és lágyan megcsókol –ma már sokadjára. Lehunyom a szemem és viszonzom a csókját.

Mindketten izgatottak vagyunk, és félünk, hogy mi fog történni – mintha csak most lennénk együtt először.

De amint a simítások, és a csókok célzottabbak, és határozottabbak lesznek, mindkettőnkben felsejlik az a réges-régi emlék, amikor legutoljára érintettük meg egymást.

Fájdalmas, élvezettel teli, kéjsóvár, emlékezetes éjszaka volt.

Ugyanúgy, mint ez.

Itt van mellettem.

Itt szuszog a karjaimban.

És én a fájdalmaim ellenére is úgy érzem, hogy nekem ha így maradna a világ, akkor sem bánnám. Haljak meg, az sem érdekel, csak a karjaimban legyen, és érinthessem és csókolhassam, és vigyázhassak rá.

Edward….

Szeretlek.