Matt idegesen toporzékol, mielőtt újra megszólalna.
Hosszú, mély csend.
Eközben Mello nézi, ahogy néha megjelenik Matt körvonala, mikor egy-egy autó elhalad az emeleti lakás mellett, és fényük halványan bár, de besüt az ablakon.
- Mello én...- most egy pillanatra megállt a vörös hajú fiú. Ismét elakadt a lélegzete. Nem tudja, mit mondjon. Talán azt, hogy felejtsük el a múltat, és ismét ölelj át, úgy, mint régen? Vagy szeress úgy?
Nem.
Ezt azért nem lehet ennyivel elintézni. És ezt ő is érzi.
- Akkor - szakítja meg a kék szemű a gondolatmenetet - te..?
- Én csak annyit akartam mondani, hogy ha gondolod, átjöhetsz az ágyhoz is...nem kell itt kuporognod - vágja rá egy levegővételre.
- Rendben. - néz rá furcsálkodva, de aztán fogja magát, és elcammog az ágyig.
Matt utána.
Bizonytalanul bár, de befekszenek az ágyba, háttal egymásnak.
Ez a kínzó vágy.
Mikor ott van melletted az, akit szeretsz, és tudod, hogy nem lehet a tiéd.
Mindegy miért.
Mert nem kellesz neki.
Mert a büszkeséged nem engedi.
Mert a szíved nem engedi.
Mindegy miért!
A lényeg, hogy jelen van.
És ott van a levegőben.
- Mello...ugye emlékszel, még arra a levélnek a tartalmára, amit nekem hagytál?
- Melyik részére gondolsz? - igazság szerint Mello minden egyes sorára emlékezett...akárcsak Matt.
- Arra a versre.
- Nem. - vágja rá egyből, bár még mindig fel tudja idézni a sorokat.
- Akkor elmondom neked:
’’ Utolsó emlékként küldöm neked,
Papírra égetve mennyire szerettelek.
Könnycsepp hull a semmibe,
Talán célba ér nem fáj ennyire,
Reszketek, mikor rád gondolok, érzem,
Te vagy az, te voltál, kiért éltem.’’
Könnycsepp hull a semmibe,
Talán célba ér nem fáj ennyire,
Reszketek, mikor rád gondolok, érzem,
Te vagy az, te voltál, kiért éltem.’’
Néma csend.
Matt nem mond többet, csak fekszik tovább az ágyon, és behunyja a szemeit.
Egyszercsak Mello halk sírását lehet hallani.
Matt felül, és nézi Mellot.
- Sírsz? - kérdi halkan.
Mello nem szól semmit, csak átkarolja Mattet, és kitör belőle a zokogás.
Csak folyik a könnye bele a semmibe.
Matt is visszaöleli, de neki nem gyűlik könny a szemébe.
Ő már nem ilyen.
Akkor régen, mikor Mello elment napokig sírt.
De mostmár...mostmár nem.
Már talán kiégett belőle.
Talán.
És most...itt van előtte.
Most ő sír.
Miatta.
Fáj?
Talán.
Mello egyre jobban húzza magához a másikat.
Egyre jobban akarja érezni a közelségét.
- Bocsáss meg! - mondja elcsukló hangon - de kellett a pénz! Visszamentem érted egy éve az árvaházba, de azt mondták, elmentél. És akkor azt sem tudtam, merre induljak tovább. A maffia magához vett. Vagyis megöltem a vezérüket. De folyton csak te jártál az eszemben.
Mattben megáll az ütő. Nem gondolta, hogy Mellonak jelent annyit, hogy visszamenjen érte.
Eddig abban a tudatban hajtotta álomra a fejét, hogy Mello akkor lezárta magában ezt a fejezetet.
És mégsem?
- Mello... - mostmár az ő szemében is megjelennek a könnyek.
Felemeli a szőke fürtök tulajdonosának az arcát, mélyen a szemébe néz.
Hosszú percek ezek.
Hosszú, keserű percek.
Majd, közelebb hajol hozzá.
Haja már-már egybeolvad a szőke tincsekkel.
Ajkuk összeér.
Könnyük kicsordul.
Érzelmek feltörnek.
Vágyak, melyek eddig szunnyadtak, most újra felszínre kerülnek.
Izzadt testük összeér, és vágytól kéjes nyögésük elhagyja szájukat.
A láng, ami fellobban köztük, most eléget mindent.
Most nincsenek más emberek.
Nincsenek határok.
Nincs múlt.
Se jövő.
Csak jelen.
És egymás.
Ajkuk hol egymáshoz tapad, hol elválik.
Matt felülkerekedik a helyzeten, és elkezdi csókolni Mello nyakát.
- Ahh... Matt...biztos akarodh..? - túr bele a vörös tincsekbe, miközben vágytól égve sóhajt.
- Csak most...csak most akarom...mint régen. - folytatja tovább a csókok hintését a puha fehér bőrön.
Mello nem szól többet, csak hátrahajtott fejjel élvezi.
Ahogy Matt halad egyre lentebb szaporodnak a sóhajok, és apró, halk nyögésekké alakulnak át, és belevesznek a semmibe.
A könnycseppek lassan felszáradnak.
Az érzések átveszik az uralmat.
Most semmi sem fáj.
A régi sebek eltűnnek pár pillanatra.
A szájak kiszáradnak.
Mindent elemészt a kínzó vágy, amely most, erre a pár percre nem kínoz senkit.
De csak most.
Majd hirtelen Mello minden izma megfeszül, és még eddig ismeretlen fájdalom nyilall belé, ahogy Matt átveszi az uralmat teste felett.
Szaporodnak a sóhajok, és fájón csordul ki a könny a szeméből.
De lassan már ezek is eltűnnek a semmibe, ahogy a teste megszokja az új érzést.
Egyre gyorsul az ütem, és már Matt száját is elhagyják apró nyögések.
Mello erősen szorítja magához a férfit, akit annyira kívánt eddig.
Nem akarja elengedni most az élete árán sem.
Már nem fáj neki, ahogy Matt mozog benne.
Már nem.
Egyre jobban élvezi.
A végén egyszerre feszülnek meg az izmaik, és egyszerre kiáltanak fel egy hatalmasat.
Majd mindenül elernyed.
Matt fáradtan és lihegve mászik le Melloról, aki jelenleg azt sem tudja felfogni, hol van.
Mindene remeg.
A vörös hajú fölé hajol, és lágyan megcsókolja.
Próbálja valahogy viszonozni a szőke, de ereje fogytán van.
- Mello - szólal meg lihegve Matt - akkor ha kipihented magad, akár el is mehetnél.
- Miért? - fordítja oldalra a fejét, és nézte bágyadtan a vörös tincseket.
- Mert megmondtam, hogy csak most az egyszer. Semmi értelme, hogy itt maradj... - halkabban - hogy aztán újra elmenj.
- De... - ismét könny gyűlik a szemébe, de gyorsan letörli őket, és komolyan néz Mattre - üzlet.
- Mi?
- Üzlet. Én itt maradok, te kapsz rendes munkát.
- Miből gondolod, hogy a mostani munkám nem rendes?
- Fegyverkereskedelem. Na ne röhögtess.
- Mi bajod van vele? És egyébként is.. honnan tudod, hogy azt akarom, hogy itt maradj?
- Semmi bajom nincs vele. Csak ebből ma már nem lehet megélni rendesen. - közelebb hajol hozzá - és a második kérdésedre - megcsókolja, amit Matt viszonoz - ez a válaszom.
- De szemtelen lett itt valaki - vigyorog sunyin a békaszemüveges.
- Nem is tudod mennyire... - elkezd nevetni.
- De akkor is - komolyan - nem akarom, hogy itt maradj...hogy aztán újra elmenj!
- Már nem megyek el. Nincs hova. Rajtad kívül nincs senkim. - szomorúan néz le a takaróra.
Néma csend.
Egy-egy autó elsuhan a vizes úton.
Az eső lassan eláll.
A digitális kijelző hajnali fél négyet mutat.
Matt közelhajol Mellohoz, de nem csókolja meg.
Az ujjait összekulcsolja a másik fiúéval.
Hosszú percekig csak így mozdulatlan fürkészik egymást, míg végre Matt törik meg, és sírva borul Mello vállára:
- El sem tudod képzelni mennyire rossz volt! Akkor úgy éreztem, hogy mindennek vége! És most... Most válaszút elé állítasz? És tudod mit, azt akarom... Azt akarom, hogy....maradj itt velem!
- Matt...
- Fogd be a szád! Nem elég, hogy felnőtt férfi létemre sírok, mint egy gyerek, ráadásul még egy másik férfibe is vagyok szerelmes! És mindezt miattad, úgyhogy fogd be, ha itt akarsz maradni!
- Rendben - csendben simogatja a vörös hajat. A tulajdonosát pedig szép lassan elnyomja az álom.
Mello is lehunyja a szemét.
Álom.
Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan szerte is tud foszlani.
’’Lehet, hogy győzhet a sötétség, de a reményt sohasem olthatja ki végleg. Bár egyetlen gyertyaszál… vagy akár ezer… leéghet és kihunyhat, mindig lesz valaki, aki az utolsóról meggyújtja majd a következőt!’’
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése