-AKKOR MENJ! TŰNJ EL!- kiáltok rá. Már nem bírom visszafogni magam. Az érzések szanaszét röpködnek a fejemben.
Nem akarom, hogy elmenjen.
Nem akarom, hogy itt hagyjon.
Nem akarok egyedül lenni.
De eközben pedig nem szeretnék gyengének tűnni.
És ezért olyat mondok, amit később oly’ sokszor megbánok
- NEM FOGSZ SENKINEK SEM HIÁNYOZNI! EZ A HELY JOBB LESZ NÉLKÜLED!
Látom a szemeiben, hogy nem akar hinni a fülének.
Nem akarja elhinni, hogy ezt az én számból hallja. És én sem hiszem el, hogy ezt én mondtam ki!
A nyelvem mintha külön életet élne.
A könny már összegyűlik a szememben.
Az övében is.
- Akkor indulok...- lehajtja a fejét, a kis hátizsákjának az övét erősen szorítja magához, és halkan kimegy a szobából.
Én idegességemben felveszem az első tárgyat, ami a kezembe kerül, és az ajtónak vágom teljes erőből.
Az szilánkokra hullva fekszik a földön.
Pont az én szívem mellett, aminek millió darabja beteríti a szobát.
Odamegyek az ablakhoz.
Hűvös szél fúj be rajta.
Hirtelen kimegy az erő a lábamból, és könnyes szememmel ráborulok a párkányra.
- Nem fogsz senkinek sem hiányozni...senkinek- mondom egyre halkabban .- senkinek...Mello...
Ezt mondom, bár tudom, hogy ez nem így van.
Sosem fogom elfelejteni az arcod.
A mosolyod.
A könnyes szemeid.
Hiába haragszom rád.
Amikor megtudtam, hogy el akarsz menni, és itt akarsz hagyni... és mindezt Near miatt.. akkor úgy éreztem, hogy nincs már értelme tovább itt tartanom téged.
Minek is?
Ha nem bírtál várni még egy évet.
Csak egyet kellett volna.
És akkor én is 15 év lettem volna, és magaddal vittél volna.
De nem!
Te most akarsz elmenni!
Most!
Neked nem fontos hogy mit érzek!
Nem fontos hogy ez nekem mennyire fáj, ugye?
Kinézek az ablakon.
Ott állsz és várod Rogert, hogy kiengedjen a Nagykapun.
Szőke fürtjeidbe néha bele-belekap a szél. Lehajtod a fejed, és még egyszer visszanézel a házra.
A házra ahol eddig éltél.
Ide.
Ahol eddig éltünk!
Ketten!
Mert nem voltak mások, csak mi!
Nem voltál te.
Nem voltam én.
CSAK MI!
És most? Mintha minden apró szilánkokká törne össze. Mintha minden egyes eltöltött év csak úgy elszállna. Mintha nem is jelentene semmit.
Talán tényleg nem jelentett neked semmit.
De nekem igenis jelentett!
Emlékszem, mikor először találkoztunk, mennyire ellenséges voltál velem. Igaz, én is az voltam veled. Olyan 6 évesek lehettünk. Vagy 5? Nem is tudom. Én akkor kerültem ide. És mivel neked nem volt párod, ezért engem raktak be melléd. Az első két napban nem szóltunk egymáshoz. Egész nap a gépemmel játszottam.
Néha hozzámvágtál egy párnát, és elkezdtél velem ordibálni, hogy „ NEM AKAROD LETENNI AZT A HÜLYE JÁTÉKOT?”
Én meg nem válaszoltam neked. Egyik reggel arra ébredtem, hogy a Tetrisem egy kád vízben nyugszik. Nagyon mérges lettem, és rád rontottam. Elkezdtelek fojtogatni, de akkor olyat mondtál, amitől még most is kiráz a hideg:
- Hagyj békén Matt! Utállak!
Még soha, senki sem mondta ezt nekem.
Utállak.
Ez a szó nagyon fájt nekem.
Nagyon.
Elengedtelek, és hagytalak elfutni. Aznap este visszajöttél a cuccaidért, mert át akartál költözni egy másik szobába. És mivel akkor te voltál a legokosabb, ezért neked megtették ezt. Ráébredtem arra, hogy bár nem régen ismerlek, mégis fontos vagy nekem.
Igen.
Nekem.
Odamentem a hátad mögé, és szorosan átkaroltalak. Te elkezdtél kapálózni, de én olyan erősen tartottalak, mintha csak az életem lennél.
Az életem, ami éppen most akar elfutni tőlem. Közel hajoltam hozzád és a füledbe súgtam:
-Kérlek ne hagyj itt...
És éreztem, hogy lassan megenyhülsz.
Lassan engedsz a feszítésből. És akkor úgy éreztem ez a barátság örök lesz.
De tévedtem!
Nincs már mi.
Nem lesz már többé együtt töltött percek. És nem lesznek több együtt átvirrasztott éjszakák a fészerben. Ezek mind megszűnnek mostmár, hogy te elmész.
De én... még el akarok tőled köszönni!! Nem akarok búcsúzás nélkül elválni tőled!
Felállok, és ismét kinézek az ablakon.
Most indulsz.
Akkor még van időm.
Még éppen van elég időm.
Még utol tudlak érni.
Ha most sietek...
Ha most nem adom fel...
Még utoljára...
Kérlek...
Engedd, hogy beérjelek.
Odamegyek az ajtóhoz, de belelépek a szilánkokba. Felszisszenek, és a vér elkezd folyni a lábamból, szétterül a szőnyegen.
Most veszem észre, hogy ami széttört az egy régi fotó kerete.
Fotó, rólunk.
Amikor még csak mi voltunk.
Ez még nagyobb erőt ad ahhoz hogy elbúcsúzzak. Kirohanok a szobából, végig a folyosón, le a lépcsőn.
A bejárati ajtót kivágom magam előtt, és nem csukom be. Azt hiszem, Roger utánam, kiált.
De már nem hallom mit mond. Talán azt, hogy menjek vissza.
Talán azt, hogy ha most kimegyek, vissza se menjek.
Nem érdekel.
Akármit mondhatott. Akármi lehet a következménye.
Mindent vállalok, csak még egyszer hadd ölelhesselek át!
Kirontok az épületből. Nagyon hideg van. A decemberi szél átsüvít a rövidnadrágomon, és a pólómon. De most valahogy ezekkel nem tudok törődni.
Valami fűt belülről.
Egy érzés, amit irántad érzek.
És ez az érzés tartja bennem a lelket, hogy ne adjam fel.
Hogy küzdjek tovább a széllel. A hideggel. A büszkeségemmel. Az emberekkel, akik most vissza akarnak tartani.
És én küzdeni fogok! Mello! Én küzdök! Csak állj meg!
Már a kerítést is átmásztam, és most a járdán futok mezítláb. Olyan érzés mintha ezernyi tűt szúrnának egyszerre a lábamba.
Fáj.
De nem fájhat semmi sem annyira, mint az, hogy most köszönés nélkül elengedlek.
És nem akarom, hogy fájjon.
Ezért már nem figyelek oda a testemre. Csak a lelkemre.
A lelkünkre.
Lassan elkezd hullani a hó. A fehér csoda. Ahogy te hívtad. Régen.
Emlékszel? Erre vártunk minden évben. Hogy hulljon a hó. És mi ketten legyünk az angyalok.
Hiszen, te mondtad, hogy a hó tisztára most mindent és mindenkit. És aki sokáig marad a hóban, az angyallá válhat.
De neked nem kellett a hóban lenned, hogy előttem angyal lehess.
Mert mindig angyal voltál számomra.
Mindig.
És az is maradsz. Még ha elmész, akkor is.
Egyre erősebben fúj a hó. Már alig látok az orromnál tovább. De hirtelen egy ismerős alakot látok a távolban.
Talán te vagy?
Igen!
Te!
Még gyorsabban kezdek el futni. Ahogy csak a lábam bírja. Vissza se nézek. A kezeim már kezdenek a hidegtől elgémberedni. Nem tudom, hol járhatok, de már elég messze a Wammy’s House-tól.
De most kit érdekel? Ha mindjárt elérlek, akkor nagyon nem tud foglalkoztatni a gondolat.
Egyre közelebb kerülök hozzád.
És igen!
Te vagy az!
Te!
Már alig kapok levegőt. Összeszűkül a torkom. A lábaim már szinte véresre fagytak. Mindez nem számít. Már nem!
Már kivehető az alakod is. A táskád is. A járásod is!
- MELLO!- kiáltok oda hozzád.
Te riadtan fordulsz hátra.
Bár mikor meglátod az arcom, akkor már elkezdesz mosolyogni.
Kitárod a karjaid.
Vagy inkább a szárnyaid.
Én pedig beleszaladok.
És átkarollak.
Teljes erőmből szorítalak. Megint úgy érzem magam, mint azon a napon 5 évvel ezelőtt. Hogy az életem benned van. És ha elengedlek, az életemet engedem el.
Bár tudom, hogy menned kell.
Te is tudod ezt.
Hallom hogy halkan sírsz. De aztán nem bírod tovább, és keservesen elkezdesz zokogni.
Én is.
Itt állunk a hóesés közepén, messze az otthonunktól. Messze mindentől. És most ismét. Ismét úgy érzem, hogy csak mi vagyunk!
Senki más!
Semmi más!
CSAK MI!
És most fáj igazán, hogy elmész. Mintha belőlem kitépnél egy darabot. Egy jókora darabot. Ami te vagy.
Míg ott állunk érzem, hogy körülöttünk béke és nyugalom van.
Messziről hallok egy harangot. Tehát éjfél van. És itt vagy velem.
- Matt - suttogja halkan a fülembe - Mostmár mennem kell.
Erősen kalapál a szívem.
Fájnak a szavak.
Mert felfogtam őket.
Igen.
Még csak most.
- Nem akarom! - szorítalak egyre erősebben. - Nem akarom, hogy itt hagyj! Mi lesz velem nélküled? Mi lesz velem, ha elmész? Nem is biztos, hogy látjuk egymást valaha.
- Matt... Kérlek, eressz!- Eltolsz magadtól.
Most először.
Lassan elindulsz.
Ahogy lépkedsz, a hó halkan ropog a talpad alatt.
Én már nem megyek tovább.
Elfogyott az erőm.
Ennyi volt.
Soha nem fogom ezt magamban lezárni.
Lassan elindulok visszafele. Egyre jobban fázom. Egyre jobban érzem hogy a szél fújja az arcom. Visszatérek lassan az éltbe az álomvilágunkból.
Mint a kép, ami összetört. Ez a világ is annyi darabra tört össze.
Igaz, még megragaszthatjuk, de már egyikkőnknek sincs annyi ereje, és türelme... Ez a végzete a mi világunknak.
És ha te elmész, nekem elszáll az összes erőm.
Felemelni sem tudom a darabokat, annyira gyenge vagyok nélküled.
A hó is egyre jobban kezd el hullani. Sőt, inkább szakad. Egyre jobban átfagy a testem. Egyre jobban homályosodik a táj. Hallom hogy valaki a nevemet kiabálja.
Talán te?
Nem.
Ez egy idős hang. Akkor Roger lesz az. Már látom is görnyedt hátát öregesen lassú futását. Hallom hogy a nevem ismételgeti. De már egyre jobban halkul a hang.
És a táj is kezd összemosódni.
Az előbbi mennyekbe illő táj, most zorddá válik hirtelen.
Már nem bírok tovább lépni.
Nem bírok tovább harcolni.
A szemem lassan behunyom.
Még utoljára nyúlok érted, de látom, hogy már nem figyelsz rám.
Ezért már nem próbálkozom.
Nem küzdök.
Magányos lettem.
Egyedül vagyok.
És elájulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése