Az éjszaka közepén kelek csak fel. Felülök, és körbenézek, hogy biztosan tudjam, minden a helyén van e. Lenézek a földre, ahol a répa fekszik kitakarózva. A hasán felhúzódott a póló, így az a kis bőrfelület tisztán kivehető, ahogy rásüt az ablakon beszűrődő holdfény. Az ágy szélére ülök, és jobban végignézek rajta. A kezében egy kis fekete könyv van. Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban ki tudjam venni, mi is van ráírva.
„ Kötelezők, röviden”
Ez mi a fenét jelenthet?
Nagy nehezen talpra állok, és mikor teljes súlyommal a lábaimra nehezedek, egy halk nyögés hagyja el az ajkaimat. Rohadt jó, még mindig nagyon fáj. Emellett a kezem is, bár már nem annyira, mint délután.
Nagy levegőt veszek, és elindulok Ichigo felé, hogy belenézhessek abba a könyvbe. Érzem, hogy egész éjjel fent leszek, mert eléggé kialudtam magam. Három lépés után már annyira elviselhetetlen a fájdalom, hogy kénytelen vagyok szólni neki.
- I... Ichigo - nyögöm ki. Próbálok egyenesen megállni, és nem összeesni.
De ő csak horkant egyet, és átfordul a másik oldalára. Fasza. Ráveszem magam nagy nehezen, hogy segítséget kérjek, erre ő csak úgy alszik tovább. Szép mondhatom. Nagy levegőt veszek.
Csak most ne keljen fel.
A terv az, hogy a földre mászok valahogy, és onnan kúszva megpróbálok visszajutni az ágyhoz, mert úgy érzem, járással nem fogok messze jutni.
Óvatosan megpróbálok leülni a földre, mivel a szoba közepén állok, semmibe sem tudok kapaszkodni. De nem éppen úgy sikeredett ez, ahogy én azt elképzeltem. Összerogyok, rá az alvó narancsra, egy kiáltás kíséretében.
Ő felriad, és viszonozza az üvöltésemet, miközben a súlyom alatt összegörnyed. Pislogok rá, mint hal a szatyorban, és próbálok levergődni róla, de mire én meg tudnék mozdulni, már az ágyamban is találom magam, Ichigo karjai közt. Még mindig nem tudok megnyikkanni sem.
- Nem tudtál aludni? - enged el, és az ágy mellé áll.
- Inkább úgy mondom, hogy kialudtam magam - tornázom magam ülő helyzetbe. - mi az? - nézek fel Kurosakira.
Idegesnek tűnik, ahogy engem méreget. A szeme ide-oda cikázik köztem és az ágy között.
- Semmi - vágja végül rá, és leül mellém. - Fent maradjak veled?
- Ja, az jó lenne - nézem a kezemet. - Oi! Mikor került rá ez a kötés?
- Hát, míg durmoltál, apám ellátta. - zavartan kuncog - még mindig azt hiszi, hogy te meg én... Hát mindenesetre elég ciki volt.
- Mi, te meg én? - nézek rá, mert igazából totál nem vágom, miről van szó, és mi lehet ennyire... ciki.
- Ja, semmi - vakarja meg a tarkóját, és látom, hogy egyre jobban elpirul.
Talán nem kéne firtatni, de... oi! Mi van velem? Szeretem, ha kínos helyzetbe hozhatom az embereket, szóval folytatom:
- Na, mégis! - fordulok vele szembe, ő meg rám néz, és elkerekedik a szeme. - Van valami fura rajtam? - fogom meg az arcom reflexszerűen, mert nagyon furcsa arcot vág.
- Nem, semmi, semmi - még mindig csak azokkal a tányér méretű szemeivel méreget.
- Akkor? - ésszerűbb kérdés sajna nem jut az eszembe. Próbálom kivenni a tekintetéből mit is akar, de semmi.
Beharapja az alsó ajkát, és megfogja az arcom egyik kezével. Én ezt nem tudom mire vélni, és hátrébb húzódom.
- Mi van? - nézek ide-oda illettségemben, de mindig visszatérek a narancs arcára. Elég szabályosak a vonásai, még egy nőhöz képest is. És ez a megállapítás miért is volt rohadtfontos? Áhh, most nem ez a lényeg, hanem hogy ez a srác egyre jobban közelít felém.
- OI! LE NE KAPJ! - húzódok még hátrébb, de ő továbbra is követ. Nyelek egyet. Ha ember vagyok, akkor nyilván nem tudnám leütni. Sőt, nagyon semmit sem tudok vele kezdeni erőm híján.
Hirtelen megremeg a föld, és a tárgyak elkezdenek lepotyogni mindenhonnan. Ijedten nézek Kurosakira, akinek sajnos már csak a hűlt helyét látom magam mellett. Az ablaknál van, és onnan néz ki. Vajon mit láthat?
Kintről egy férfi ordítását hallom, meg egy ismerős kacajt.
- Ichigo! Mi az? - próbálok felállni, de eléggé gyenge vagyok hozzá, így ismét csak magatehetetlenül tudom figyelni az eseményeket.
- Maradj ott! - vesz elő egy bábut valahonnan, kivesz belőle egy kis bogyót, bekapja, és már repül is ki az ablakon. Én pedig nézem a répa testét.
- Osu! - néz rám Ichigo... de mégsem Ichigo. Kezdek összezavarodni.
- Yo - bólintok, és végigmérem. - Te ki a rohadás vagy? - szűkül össze a szemem.
- Kon volnék! A módosított lélek - pördül körbe egyet-kettőt maga körül.
- Jó, hol van Ichigo? - nézek rá még mindig szúrós szemmel, mert nem bírom, ha kimaradok valamiből.
- Éppen harcol - ugrálja körbe a szobát - hallottam, ember lettél... - sunyin mosolyog - ex-espada-tag.
- Na, megállj te kis... - állok fel, de túl hirtelen történik minden, és összerogyok.
Abban a pillanatban ismét hatalmas remegés rázza meg a környéket, és a vakolat is kezd lejönni néhol. Mielőtt becsapódnék a földbe, érzem, ahogy valaki elkap. Felnézek és Kurosaki az, a bankaios szerkójában. Meglepetten nézek rá, megnyikkanni sincs időm, és már el is tűnünk a házból. Még annyit kiveszek, hogy „Kon, szólj apának” de többet nem tudok felfogni a beszélgetésből.
Egy erdőben érünk földet, én pedig idegesen nézek ide-oda.
- Mi történt! Mondj valamit! - nézek fel a narancsra, aki csak mered a távolba.
- Nem láttad? - mondja földöntúli hangon.
- M... mit kellett volna látnom? - lepődök meg a kérdésén.
- Mindegy, nemsokára itt lesznek Uraharáék. Majd ő elmondja mi a helyzet. Addig, csak... maradj itt! - lenéz rám, és halványan elmosolyodik - sietek - hajol le hozzám, és egy apró puszit ad a számra, majd eltűnik.
A meglepődöttségtől megszólalni sem tudok. Tól sok érzelem ez nekem egyszerre. Megrázom a fejem.
Hülye, hülye, hülye emberi érzelmek!
Most, nagyon nem... nem akarom tudni mire volt ez jó. Fogom a fejem, és próbálom belőle kiverni Ichigót.
Kiverni...
Oh, te jó ég! Nem akarok ilyesmire még csak gondolni sem! Fúj!
- Hé, Grimmjow! Minden rendben? - szól közelről egy férfi hang hozzám.
Felnézek, és a szőke fazont látom már megint. Sapkája még mindig bele van húzva a fejébe. Szóval ő lenne Urahara...
- Minden... azt hiszem. - egy perce sem veszem le róla a szemem.
- Na, gyere! - hallok a hátam mögül egy nagyon mély hangot, és már megint valakinek a karjaiban vagyok. Hogy én ezt, hogy unom!
Megfordulok, és kis híján elhalálozok a látványtól. Egy szemüveges, barna bőrű, Izom Jancsi karjaiban feszítek, akinek eléggé ijesztő a pillantása.
- Tegyél le te mamlasz! - próbálok ficánkolni, de mintha meg sem kottyanna neki - mert nyílván meg sem kottyan neki - elkezd futni velem át az erdőn.
Mikor látom, hogy semmi esély a menekülésre, a kalapos fickóhoz fordulok.
- Oi! Urahara! Mi folyik itt? Senki nem szól nekem egy átkozott szót sem, és ez már rohadtul kezd az idegeimre menni! - nézek rá szúrós szemekkel, de ő csak a tájat nézi.
- Elmondom, amint megálltunk - biccent felém, és egy kacsintást is megenged. Hogy én hogy utálom a felsőbbrendűségben szenvedő embereket.
Ok, talán én is kicsit az vagyok. KICSIT!
- Akkor álljunk meg! - ripakodok rá, és a csávót kezdem el ütni a jó kezemmel, addig, amíg az is meg nem fájdul.
- Türelem, barátom - mosolyodik el, és suhanunk tovább.
Mérges fejjel nézek rá, és szuggerálom, hogy essen el valamiben, törje ki a nyakát. De sajnos hibátlanul ugrál ide-oda. Megint eszembe jut az a.... puszi. Vagy mi. Hirtelen égni kezd az arcom, és egyre melegebb lesz a levegő. A gyomromban pedig, valami hihetetlenül fura dolgot érzek. Nem olyan, mint az éhség, ez annál jobb. Már annyira jó, hogy mosolyognom kell. Furcsa, de olyan mintha....
Mintha...
Pillangók?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése