Madárcsicsergésre kelek. Lassan kinyitom a szemem, és a plafonon lógó díszeket nézem. Majd oldalra fordít a fejem, és Ichigot keresem, de nincs sehol. Óvatosan felülök, várva a húzódó sebeket, de már szinte semmilyen fájdalmat nem érzek. Próbálok mondani valamit, de csak halk nyöszörgés hagyja el a torkomat. Talán a járás jobban fog menni. Az ágy szélére tornázom magam, és megpróbálok felállni. Ez sem hozott sikereket. Visszahuppanok, és csak ülök. A kezembe temetem az arcom. Olyan furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amiket még sosem éreztem. Talán... félek.
Talán.
Nagy levegőt veszek, és kifújom. Kicsivel jobb. De hol lehet a narancs? Körbenézek, de az egész szobában csak én vagyok. Pár perc múlva az ajtó irányából beszélgetést hallok, majd valaki benyit. Egy magas barna bőrű nő az, egy pasassal.
Nem igazán látom a fickó arcát, mert a csíkos kalapja a fejébe van húzva. A nő, mint egy macska ugrál át a szobán egyenesen hozzám. A férfi nyugodtan követi őt. Mögéjük nézek, és látom, hogy Ichigo is itt van. Kicsit megkönnyebbülök, bár magam sem értem miért.
- Szóval te lennél Grimmjow Jaggerjack - próbálja elkapni a tekintetemet a szőke férfi.
Én csak bólintok.
- Hát nincs espada szaga - fintorodik el a nő, mire én csak rávicsorgok. Nem tetszik valami benne.
- Nem, valóban nincs - méreget tovább a fickó, amit egyre kevésbé tűrök jó néven. - mintha ember lenne vagy mi - kezd el bökdösni a botjával, én pedig megfogom a botja végét és szúrós pillantásokat vetek a kalapjára, mivel a szemét nem látom. - meg kéne jobban vizsgálni nem? - néz a nőre, mire az elém guggol, és úgy nézi az arcom.
- Leesett a maszkja. Az a kis darabka sincs már meg - simít végig körmei hegyével az arcomon a lány, én pedig elhúzom a fejem.
Mi van? Hogy nincs meg? Az nem lehet! Olyan nincs! Megfogom az arcom, és tátva marad a szám. Tényleg nincs meg.
- Vennék egy kis vérmintát, ha nem haragszol - mondja a kalapos csávó, és helyet cserél a nővel - kérlek, engedd meg, akkor talán meg tudnálak gyógyítani.
Én csak bólintok. Meg akarok gyógyulni bármi bajom is van, és talán harcolni tovább. Bár már abban sem vagyok biztos.
Nézem, ahogy a fickó elővesz egy tűt és megszúr. Látom a vért és, valamiért elkezd velem forogni a szoba, majd teljes sötétség.
Mikor magamhoz térek, ismét ketten vagyunk a sárgarépával. Megköszörülöm a torkom, és felülök.
- Oi! - nyöszörgöm ki. Végre valami hang! - mit mondott a... - nem tudom befejezni a mondatot, mert eléggé porzik a torkom, és úgy érzem, mintha valami szorongatná.
- Azt hogy, holnapra meg lesz az eredmény, addig pihenned kell. Ja és míg ájultan feküdtél volt szerencséje a lábadat is megvizsgálni. - kezdi el kiteríteni a frissen mosott ruhákat a szárítóra. Eléggé jó illatuk van, mit ne mondjak. - nem tudja, mitől nem tudsz lábra állni, de ahogy elnéz pár nap múlva már nyugodtan tudsz majd sétálgatni.
- Értem - kaparom megint meg a torkomat, és nyelek egyet.
Hosszú percekig csend ülepedik a szobára. Mondanom kéne valamit, de semmi értelmes nem jut az eszembe. Egy köszönöm talán? Nem. Nem kértem, hogy viselje gondomat.
- Add ide a ruháidat, kimosom! - áll meg előttem kis mosollyal a szája szélén.
- De tegnap adtad - mondom még mindig rekedtes hangon.
- Hát nem éppen. Az a helyzet, hogy te 1 hetet aludtál. Féltünk is hogy felkelsz e egyáltalán, de Urahara megnyugtatott, hogy nem lesz semmi bajod. - mesél még mindig mosolyogva.
- Rendben - elkezdem levenni magamról a göncöket, a nadrágot is sikerül egyedül! levennem. Odanyújtom Kurosakinak. Egy hét? Fel sem tűnt. Ilyen gyenge lennék?
- Kösz - elveszi, a szekrényéhez megy, és ad nekem tiszta ruhákat - ne segítsek a nadrágnál? - húzza vigyorra a száját.
- Ahh nem - forgatom meg a szemem, és „ha tovább szívózol kisköcsög, belelépek a szádba” nézéssel szuggerálom.
- Jól van, jól van, már itt sem vagyok! - megy ki a szobából, én pedig nagy nehezen felveszem az új ruhadarabokat.
Mikor kész vagyok, megpróbálok felállni, és fájdalom árán, de sikerül egyhelyben maradnom. Lenézek a lábaimra, amin most nincs semmilyen cipő, vagy zokni. Bakker, eddig még sosem láttam a lábujjaimat! Ami azt illeti elég csinosak. De mióta is érdekel ez engem ennyire?
- Van ott valami érdekes? - hallom az előttem megálló Kurosaki hangját.
- Nem, nincs - nézek fel rá, aki amint én is, ő is egyből felemeli a fejét.
- Apám kérdi nem vagy e kajás - billeg egyik lábáról a másikra, és közben a tarkóját vakarja.
- Ami azt illeti, de - nézek le a hasamra, aki, mintha kihallgatná a beszélgetést épp most kordul meg.
- Remek - húzza széles mosolyra a száját.
Hirtelen úgy érzem, mintha felrepülnék a földről, de csalódottságomra csak a répa vett a karjaiba.
- OI! Azonnal tegyél le! Nem vagyok holmi nőcske, hogy az öledben vigyél ide-oda! - kezdek el vergődni, mert azért a méltóságomat ennyire azért mégsem akarom elveszteni.
- Fogd be, Grimmjow! - ripakodik rám, mintha valami gyerek lennék, aki épp most tett valami rosszat.
Én meg, befogom, mert tényleg félelmetes. Micsoda? Félek? Mi van? Ohh, Kami-sama mi van velem?
Remélem nincs itt senki, mert így is elég kínos ez a helyzet. Levisz a lépcsőn néma csendben, és leültet az étkezőben egy székre, majd betolja alattam. Egészen az asztalhoz passzíroz, én meg nyikkanok egyet. Na, jó talán ezt megérdemlem a sok cseszegetésért.
- Mit kérsz? - hajol be egy fehér dobozba, és ott turkál.
- Nem tudom, ami van - tolom hátrébb magam a székkel, mert már a bordáimat súrolja az asztal lapja.
Pár percnyi motoszkálás után elém tesz valami fura anyaggal bevont tálat. Elkezdem kaparni, de az a fura védőréteg nem akar róla lejönni. Már halk nyögéseket is hallatok, amikor Ichigo egy sóhaj mellett elveszi tőlem, és leszedi róla.
- Na, ezt a nejlont ne edd meg, a többi viszont kaja - adja vissza nekem a kaját. Nem tudom mi ez, de nagyon jó az illata.
Elkezdem falni, és mindent bepusztítok. Idő közben Kurosaki is csatlakozik hozzám, és együtt eszünk. Dolgom végeztével hátradőlök, és kicsit lihegve nézek rá. Ennyitől elfáradtam volna??
- Elég volt? - áll fel, és kidobja a szemétbe a dobozt, amiből ettem.
- Ja, kösz - kaparom meg a torkom. Ez a szó nagyon nem akaródzott ki.
Hirtelen csörgést hallok, és a hang irányába fordítom a fejem. A répa már ott is van, és fel is veszi a berregő vackot. Elkezd bele beszélni. Áhh, ez a telefon! Én addig a pálcikámmal játszok, és különböző trükkökkel mulatom az időt.
- Urahara hívott - áll meg mellettem, mire kisebb szívinfarktust élek át, és lihegve nézek fel rá. - valami olyasmit mondott, hogy közöd van a Hougyokuhoz. Nem értettem pontosan mit is hadovál össze, de a lényeg, hogy Aizen tovább kísérletezett, és te voltál a fehér egér - kezd el nézelődni össze vissza, mintha zavarban lenne.
- És? - kérdezek rá pár másodperces hatásszünet után, mert látom, hogy még mondani akar valamit.
- És... ember lettél - kezd el meg-megrándulni az ajka, majd egy hatalmas röhögésben tör ki.
Én meg csak ülök, mint egy zsák szar, és nézek ki a fejemből. Ember? Azt se tudom nagyjából mi az! Csak hogy egy gyenge valami, ami semmire sem jó. Valami olyan mint az állat nem?
- Ember - ismételgetem, majd felállok, az idegtől elkezdek remegni, és behúzok a vihogónak egyet. De rögtön össze is rogyok, mert rohadtul megfájdul az öklöm. - fogd be te rohadék! - szorítom a fájdalmas részt, hogy minél hamarabb múljon a szenvedés.
- Gome - vigyorog még mindig, és ismét az ölébe vesz. - amúgy most megütöttél, vagy megsimogattál? - heccelődik velem, de inkább nem is figyelek rá.
- Csak... fogd be - nyögöm ki, és a szemembe könny szökik. Szerintem eltört. És ennyire fájna?
- Majd ha apám megjön, megvizsgál - mondja kicsit szelídebben, miközben a lépcsőn visz felfele.
- Remek - fordítom el a fejem. Kezdem úgy érezni magam, mint egy védtelen nő. Kibaszottul szar érzés!
Mikor beérünk, letesz az ágyra, ő meg az asztala fölé görnyed, és elővesz pár könyvet, amit elkezd olvasgatni. Unalmamban babrálok a párna szélével, de nem sokáig bírom.
- Mit csinálsz? - dünnyögöm a párnába, mert szeretném tudatni vele, hogy rohadtul unom az agyam.
- Holnap kezdődik a suli. Vége a nyárnak, és egyelőre nincs szükségük rám Soul Societyben. Úgyhogy, átnézek pár anyagot.
- És én addig itt fogok meghalni unalmamban. Ráadásul a kezem is rohadtul fáj - nyögöm, és a hátamra fordulok, hogy a szemhéjam helyett a plafont nézhessem.
- Ha meghalnál, elhamvasztalak. Remélem kicsit nyugodtabb vagy - nem néz rám.
- Sokkal - sóhajtok egyet, és behunyom a szemem. Most aludtam át egy hetet, de már megint fáradt vagyok.
Messziről még hallom a lapok suhogását, de aztán teljes sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése