A régi farádió csendben szól, miközben dudorászva terítgetem a ruhákat a szárítóra. Nem pont a legvidámabb számot játssza a doboz, de legalább eltereli a figyelmemet. Legalábbis nagyjából.
A Shamballai kiruccanás megbukott, mert a sárkányt nem találták meg, de... Ed nem olyan régen beszélt az öccsével, aki megnyugtatta, hogy minden rendben van vele. Valami lélekcsatolást képes véghezvinni Al, amikor alszik. Szóval különböző tárgyakba helyezi a lelkét, és így tud beszélni Eddel. Először hitetlenkedve hallgattam ezt a mesét, és addig nem hittem el, mígnem egy régi, üres páncél meg nem szólalt. Edward pedig mind ahányszor, mikor beszél vele, különös csillogás jelenik meg a szemében.
Most is elszorul a torkom, ha rágondolok. Felteszem az utolsó ruhadarabot is a szárítókötélre, és aztán csak nézek magam elé. Úgy érzem, el kell neki mondanom a mostani helyzet állását. Nem halogathatom tovább a dolgot. Már így is majdnem kifutunk az időből.
Felnézek az égre, ami teljesen tiszta. Sehol egy kósza felhő, sehol egy eltévedt madár. Mélyet szívok a friss levegőből, bár ekkor érzem, hogy nem kellett volna. Elkezd szúrni a mellkasom, és a torkom is eléggé kapar. Köhögök párat, de nem akarok nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Most van fontosabb teendőm is, mint az egészségemen aggódni.
Két éve ismertük meg egymást Rómában. Éppen egy bemutatón vettem részt, amit az egyetem szervezett, amikor a sorok között megláttam. Ő is észrevett, és elkerekedett szemmel nézett rám. Zavarba jöttem, bár tudom, hogy nem egy férfias tett volt, de ahogy nézett.... mintha épp akkor váltottam volna meg a világot. Tétován lépkedett felém, figyelmét egy pillanatra le sem vette rólam. Szemében különös csillogás volt akkor, olyan, mint amilyen az öccsével való beszélgetés után szokott megbújni íriszében.
Felveszem a földről a lavórt, amiben kihoztam a mosott ruhákat, és bemegyek a házba. Felbaktatok a lépcsőn, közben leteszem a földre a kezemben lévő kosarat, és Ed szobájához lépek. Bent van egyedül... Mostanában sokkal kevesebbet beszéltünk, mert én el vagyok foglalva az egyetemi dolgaimmal, ő meg... nos... mindig talál magának valami galibát, ami elrabolhatja az idejét.
De most ketten vagyunk itthon.
Nagyjából egy éve, hogy elcsattant közöttünk egy csók, mielőtt elment volna Shamballába, de azóta semmi. Csak puszi az arcra, vagy egy-egy kósza vállveregetés. Pedig én többet akarok! Ökölbe szorítom a kezem, és bekopogok. Pár pillanat múlva már hallom is hogy „gyere”.
A szívem a nyakamban dobog, és óvatosan lenyomom a kilincset, majd belépek. Halkan csukom be magam mögött az ajtót, és felszusszantok. Ed csak értetlenül néz rám, biztos rohadtul feltűnt neki, hogy az arcomon a gondterheltség már-már hatalmas méreteket öltött.
- M-mi az? - kérdi kis habozás után egy kínos mosoly mellett.
Megrökönyödve állok továbbra is az ajtó árnyékában, képtelen vagyok mozogni, ami valami hiperszánalmas dolognak tűnhet a másik szemszögéből. És nem hogy csak mozdulni, de még megszólalni is csak nagy nehézségek árán tudok.
- Hát... végeztem a teregetéssel, és gondolom bejövök hozzád dumálni kicsit... - köhintek egyet, és képtelen vagyok mosolyt erőltetni az arcomra, pedig nem ártana igazán.
- Akkor... ülj le, vagy.. jobb ott állni? - kérdi kis szünet után, és most már határozottan érezhető a hanghordozásában is, hogy ő is feszült lett. Hála nekem.
Bólintok, és bentebb megyek, letelepszem az ágy szélére. Ő az íróasztalnál foglal helyet, úgy fordul felém. Tenyerem már tiszta izzadság, ahogy a halántékom is. Nem is értem mit akarok itt csinálni, csak... valahogy szükségem volt rá, hogy lássam. Sóhajtok egy kicsit, és megvakarom a tarkómat.
- Szóval.. tegnap nem volt időnk átbeszélni... de miket beszéltél az öcséddel? - töröm meg a kínos csendet, és lehajtom a fejem, úgy rázom meg.
Hát nagyon fasza gyerek vagy Alfons! Egyből a közepébe! Semmi felvezető... tapsot nem kérsz??
- Alfons... - hallom a hangját, ami kicsit bizonytalan - Én nem akarok hazamenni... Tudom, hogy jól van az öcsém, él, és békében van Winryékkel, ez nekem bőven elég... - halkan sóhajt egyet, és folytatja - Jó itt... veled... veletek - teszi hozzá gyorsan.
- De... nem az volt minden vágyad, hogy ismét az öcséddel lehess? Már majdnem sikerült is...- nézek fel rá, de elkerekedik a szemem attól, amit látok.
Edward halványan mosolyog, miközben az ablakon néz kifele. Szeméből csorognak a könnyek végig az arcán egészen az álláig, de nem zavarja őt, mert mosolya őszintének látszik. Bár ott van a keserűség is.
A torkom elszorul a látványtól, és a pillanat tört része alatt térdelek le elé, hogy megfoghassam a kezét. Ő riadtan rám néz, és íriszét az enyémbe fúrja. Szája legörbül, és a fájdalom szinte azonnal eltorzítja az arcát. Fejét lehajtja az enyémre, és kínkeserves zokogásban tör ki.
Szívem heves kalapálásba kezd, agyam pedig szinte teljesen kikapcsol. Mit tegyek?? Miért sír? Mi bántja? Hazudott? Igaz volt, amit mondott?
Ezek a gondolatok keringnek a fejemben, miközben próbálok a lehető leghalkabban levegőt venni, pedig érzem, hogy lihegnem kellene.
De félek, hogy ezzel elriasztom őt. Mintha egy madár szállt volna a fejemre, és az első hangosabb nesztől elrebbenne. Karjaimmal óvatosan átkarolom, és lehúzom magamhoz a földre, miközben egy pillanatra sem engedem el.
Ujjai annyira markolják ingemet, hogy már teljesen elfehéredtek. Könnyei fékevesztetten hullnak, miközben válla folyamatosan remeg.
Én meg csak tartom őt, és próbálok kitalálni valami épkézláb ötletet, amivel meg tudnám nyugtatni. De a kurva életbe már, hogy semmi nem jut az eszembe! Nagyot sóhajtok, és fejem a fürtjei közé temetem, majd mélyet szippantok az illatából.
- Semmi baj... - búgom halkan, alig hallhatóan - Valahogy áthozzuk az öcsédet, ha más nem.
A hallottaktól megmerevedik, és felnéz rám, de felsőmet nem engedi el. Értetlenül pislog a szemembe, én pedig kipréselek magamból egy nyugtató mosolyt, hátha ezzel kicsit enyhíthetem a jelenleg rátört fájdalmat. Szeme ide-oda jár az arcomon, majd megállapodik valahol a nyakam tájékán, és ismét hozzám simul. Kifújom a levegőt, és finoman elkezdem simogatni a hátát.
- Alfons... a háború nem mostanában fog elmúlni... ugye? - húzódik kicsit el tőlem, de most sem néz rám.
Kicsit tétovázok a válasszal. Ha meg akarnám nyugtatni, akkor azt mondanám, hogy dehogynem, minden a lehető legnagyobb rendben lesz, de... előtte nem lehet hazudni. Egyszerűen képtelenség.
- Nem... el fog még húzódni. Az egyetem nagy része támogatja a harcot, a tanári karból is szinte mindenki, úgyhogy inkább kiléptem, ráadásul hadkötelezettséget fognak bevezetni - nézek oldalra, miközben tovább simogatom Edet.
- D-de mi lesz akkor veled? Vagy velem? Hol fogunk élni, vagy harcolni, vagy...?
- Ed! - vágok a szavába, és megszorítom a vállát, miközben mélyen a szemébe nézek. - Nem biztonságos már itt! El kell jönnöd velem, ha úgy döntesz, hogy maradsz! - hangom nem remeg meg, és most valahogy hihetetlen erősséget vélek felfedezni benne, pedig belül zakatol a szívem elég rendesen.
- De mégis hova...? - vágja rá szinte azonnal, el sem gondolkozva azon, hogy esetleg átmenne az öccséhez.
- S-Shangahaiba - nyelek egyet, de nem engedek a szorításból. - Klaus azt mondta, hogy ott lesz a legbiztonságosabb. Neki pedig fene tudja honnan, de vannak kapcsolatai. Németország nem hinném, hogy sérülések nélkül megúszná a háborút. Sőt egész Európa bele fog halni, ha Herr Führer véghezviszi, amit akar. Igazából ezt nem már régen el kellett volna mondanom neked, már akkor, mikor visszajöttél, de… most éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy ezt eléd tárjam…- vallom be, és lehajtom a fejem.
Ámuldozva hallgatja a szavaimat, és nem szakít félbe, amitől kicsit talán kellemetlenül is érzem magam, hiszen ezt a tervet nem ilyen körülmények között akartam neki tálalni, nagyon nem.
Mondandóm végén, amint meglátja, hogy fejemet lehajtom megadóan, ujjait az arcomra csúsztatja, ezzel megemelve azt, hogy íriszemet láthassa. Kicsit megsimítja a bőrömet, aztán közelebb hajol. Szívem felgyorsul, és minden kiürül a fejemből. De hiába volt ez a hirtelen felindulás nálam, mert csak a homlokunkat érinti össze.
Nézem gondterhelt arcát, lehunyt szemeit, és próbálom megérteni, mi járhat a fejében, de annyira zavaros minden, hogy egyszerűen lehetetlen vállalkozás. Lehunyom én is pilláimat, és átadom magam a pillanatnyi békének.
De nem sokáig bírom tartani ezt az állapotot. Tenyerembe veszem a velem szemben ülő arcát, lehajolok hozzá, és ajkainkat összeérintve lágyan megcsókolom. Nem érzem a feszültséget már, amit az elsőnél éreztem, aminek határozottan örülök.
Szinte már csak mi vagyunk egymásnak.
Noaht elhurcolták, ki tudja hova, bármennyire is próbáltuk visszatartani, nem sikerült. A környékről pedig a legtöbben elköltöztek, vagy elmenekültek. Nem biztonságos már ez a város, ez az ország, ez a földrész.
Mint ahogy az várható volt ő szakítja félbe a csókot, és egyből hozzám bújik pironkodva. Kicsit felsóhajtok, és jobban magamhoz húzom.
- Mikor kéne indulni? - szólal meg kis szünet után.
- Minél hamarabb. Már holnap reggel lenne a legjo... - fejezném be a mondatot, de félbeszakít.
- És mégis mikor akartad elmondani? - tol el magától, és szúrósan néz rám.
- A lényeg... - vakarom meg a tarkómat, mert úgy érzem, jogosan teremt most le - ... hogy már elmondtam... és.. nem a lehető legkésőbb, hanem a legkésőbb előtt egyel...
Magyarázkodok, bár ez a magyarázat leginkább egy gyermek szájába illett volna. Csakhogy az igazságot most is elhallgattam, mert… igazából féltem.
Féltem, hogy nem megy bele, és itt akar majd maradni, hogy nem akar velem jönni, azért nem hoztam eddig szóba. Minél tovább akartam húzni ezt a dolgot, de úgy látszik nincs tovább. És most, hogy úgy döntött jön, szóval egy hatalmas kő esett le a szívemről.
Feltápászkodok, és őt is felhúzom, bár még mind a ketten kicsit inogva állunk. Végigsimít a karomon, majd elenged, és kimegy a szobából, de még visszafordul, és egy mosolyt megejt felém.
- Hány évre csomagoljak drágám? - röhögi el magát, és kuncogva kimegy az ajtón.
Én csak megcsóválom somolyogva a tarkóm, és körbenézek a parányi szobában. A lakást már meghirdettem, és egy helyi ügyvéd meg is venné tőlem aránylag jó áron, aminek ugyancsak örülök, bár sajnálom itt hagyni a környéket. De így lesz a legjobb.
~Két nappal később~
Bőröndökkel megpakolva várjuk Klaust hajnali háromkor a vonatállomáson. Alig lézeng pár civil, de a fegyveres őrök egy pillanatra sem pihennek. Néhány perc múlva meg is pillantom az egyik oszlop mögül előbukkanó volt évfolyamtársamat, és egyik bizalmasamat. Semmit sem változott. Igaz eddig telefonon tartottuk a kapcsolatot, mert Angliába hívta a kötelesség, de így élőben mégiscsak más. Zömök testalkatából, és kurta lábaiból egyből ki lehet szúrni a tömegből. Haja hátranyalva, mint már annyi éve, szeme pedig meg nem áll a peron, és köztünk. Lehet a szakmája ártalma.
- Klaus! - köszöntöm, és Ed mellől kilépve, kezet nyújtva köszöntöm régen nem látott barátom.
Ekkor veszem észre, hogy nem egyedül jött. Egy hasonló alkatú lány is vele tart, de arcvonásai inkább közelítenek a csúnyához, mint az elragadóhoz.
Kezet ráz velem, és egyből a tárgyra tér:
- Alfons! Itt vannak az útlevelek - nyújtja át őket a kezembe, és tekintetét elég gyakran váltogatja köztem és Edward között - két személyre, ahogy megbeszéltük. És még itt van ez a könyv - vesz ki a zsebéből egy gyűrött, kopott kis fekete noteszt. - ebben vannak azoknak a nevei, akikkel szóba állhatsz, és akiket jobb, ha kerülsz. Meg ha kell valamiféle irat, vagy ópium, vagy más akkor azok a címek is benne vannak, ahol beszerezheted őket. - sürgetően nyom a kezembe mindent. - Szeretik ott a németeket, nem lesz semmi baj...
- É-értem, köszönöm... vagyis.. köszönjük - veszem el tőle, és a lányra nézek, aki csak a földet vizslatja. - Klaus - teszem a fiú vállára a kezem. - Minden rendben?
- Alfons - mélyeszti búskomor, gondterhelt tekintetét az enyémbe. - Nagyon örülök, hogy úgy döntöttetek, hogy elmentek innen! Nem biztonságos itt már semmi se! - hajtja le a fejét.
- Mi történt, Klaus? - kérdem halkan, mire megremeg.
- Anyámat be akarják tenni a gettóba, és lehet a húgomat is.
- És te...?
- Nekem ő csak mostohaanyám, apám, anyám ária, de... - körbenéz zavartan és próbálja tekintetével az őröket távol tartani, majd suttogva folytatja - kérlek... vigyétek magatokkal a húgomat. Shanghaiban már várja őt egy családi barát, csak nem merem egyedül hagyni. Anyámmal pedig utánatok megyünk, ahogy sikerült meggyőznöm őt, hogy hagyja itt Németországot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése