- Matt! - ordítja teli torokból. - Matt!
A lángok egyre nagyobbak, és a füst is egyre fojtóbb. Összemosódik alakod előttem. Már csak kevés választ el attól, hogy elájuljak. Erőt veszek magamon és odamegyek hozzád.
- Matt... - nézel gyönyörű szemeddel engem.
- Most fogd be, és kapaszkodj! - végignézek rajtad, és látom, ahogy a bal oldalad szinte teljesen össze van égve.
Ölembe veszlek, és kirohanok veled az épületből. Útközben elájulsz, én pedig kétségbeesetten próbállak ébresztgetni, de mindhiába. Mikor kiérünk, egyből az autómhoz rohanok veled, beteszlek a hátsó ülésre, és elkezdelek élesztgetni. Pár perc múlva végre elkezdesz köhögni és kinyitod a szemed.
- Matt.. - nyöszörgöd, de több hang nem jön ki a torkodon.
- Minden rendben lesz... csak egy kicsit még tarts ki! Hazaviszlek, ígérem... - mosolygok rád.
- Matt... hova visze... - nézel rám keservesen.
- Css.. pihenj, majd én mindent elintézek. - Mondom nyugodtan. Úgy látom, valamennyire te is megnyugodtál, és nem kérdezel többet..
Lassan behunyod a szemed és elájulsz. Biztos a fájdalomtól. Én beülök előre a kocsiba, gázt adok, és elindulunk. Los Angeles külvárosában lakok, egy kertes házban, amit Roger vett nekem még egy éve. Mire odaérünk, én már majdnem meghalok a fáradtságtól, és a sok nyelt korom sem tett valami jót a tüdőmnek. Minél gyorsabban próbálok kiszabadulni, hogy még legyen elég erőm bevinni téged a házba. Kinyitom az ajtót, erőm sincs bezárni, csak becsukom, téged leteszlek az ágyra, és melegítek forró vizet. Ahogy nézem a felcsapó gőzt, egyre jobban ragad le a szemem. A szoba elkezd körülöttem forogni, és én elájulok.
Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen. Mikor kinyitom a szemem, riadtan pillantok az ágyra, mert félek, nehogy elmenj. De még ott vagy. Kifújom a levegőt, és odamegyek hozzád. Az arcodon a heg most még csúnyább, mint volt. Elvinnélek kórházba, de tudom, ha ezt tenném, lecsuknának, és...
- Matt - fogod meg a felsőm ujját, ezzel kizökkentesz tűnődésemből.
- Mello... hogy... hogy vagy? - dadogok zavaromban, és nézem égett bőrödet.
- Jól csak... fáj az arcom... meg a vállam... - elakad a szavad, és csak nézed a plafont a fejem mellett. - Nem kellett a segítséged.
- Tudom... - nézlek még mindig. Ugyanolyan vagy, mint voltál.
Te egyedül vagy a legjobb, persze. Te egyedül megváltod a világot. Te vagy a mindentudás istene.
Nem mondod, mégis tudom, hogy szükséged van rám. Ugyanúgy ahogy nekem rád.
- Matt - nézel mostmár a szemembe, majd oldalra - köszönöm - hadarod gyorsan és alig érthetően.
- Nincs mit - mosolyodok el, és lefekszek melléd az ágyra, miközben a plafont bámulom veled.
Mikor még gyerekek voltunk... olyan tíz év körüliek megfogadtuk, hogy bármi lesz, mi nem válunk el. Bármi történik együtt maradunk. Akkor vetetted fel azt az ötletet nekem, hogy ha te meghalsz, öljem meg magam. Cserébe, ha én halok meg előbb, te is megölöd magad. Sírva futottam el a közeledből és pár napig próbáltalak kerülni. Többnyire sikerült is, mivel te, Near és még pár másik gyerek külön órákra jártatok, mint mi többiek. Csak az ebédlőben futottunk össze, de én akkor is átültem egy külön asztalhoz. Nem tudom mennyi ideje nem beszéltünk már, amikor egyik este mikor éppen a zuhanyzás után pizsamában elindultam vissza a szobámba, megállítottál, hátulról lefogtál, és a folyosón lévő szekrénybe húztál.
- Css... maradj csendben - kezdted el simogatni az arcomat.
- Ne bánts... - suttogom halkan és riadtan próbáltam a szemeidet megtalálni a félhomályban.
- Nem bántanálak soha... téged soha - csuklott el a hangod és könnyek közt a vállamra dőltél.
Akkor értettem meg igazából mennyi szükséged is van rám. Mennyire elveszett vagy egyedül. Mennyire igényled, hogy valaki melletted álljon. És hogy az a valaki, én legyek.
- Hogy találtál meg? - fordítod oldalra a fejed, ezzel kizökkentesz az emlékidézésből.
- Mentem az orrom után. Mint mindig - fordulok én is feléd, hogy a szemedbe nézhessek.
- Jah... mint mikor meg akartak verni még a Wammy’s -ben - csalsz egy futó mosolyt az arcodra - akkor is ott teremtél.
- Talán megérzem a bajt körülötted. - nevetek fel.
- Talán... - húzod szélesebbre a mosolyod.
- Vagy talán... én vagyok az őrangyalod. - könyöklök fel, és úgy nézlek tovább.
- Angyal leszel, ha nem fogod be - nézel rám mérgesen.
- Ohh Mello, én már az vagyok - állok fel - ha jobban vagy jobbra van a fürdőszoba...
- Ok, kösz - vágsz bele a szavamba.
Jó vágom, vágom, hagyjalak egyedül. Most sírni akarsz. Semmit sem változtál. Más előtt nem sírsz, még előttem sem. Mert te vagy a nagy a legyőzhetetlen és még megannyi más. Csak egyet nem bírsz felfogni. Hogy te is ugyanolyan ember vagy, mint más.
Érzelmekkel.
Cehh.. érzelmek.
Fájnak ugye?
Hát nekem is.
Felöltözök, kisétálok az ajtón, amit aztán gondosan bezárok magam mögött, és nyakamba veszem a város. Alkonyatra már haza is érek.
Egyből szembe tűnik, hogy ne vagy az ágyon ahol hagytalak. Benyitok a fürdőszobába, ahonnan a vízfolyást hallom, de nem látok semmit. Közelebb lépek a kádhoz, ahol az ájult testeddel találom szembe magam. Nem idegeskedek. Egyszerűen ölbe veszlek, és kiviszlek az ágyra száradni. Bekapcsolom a tévét, és elmegyek valami vacsorát csinálni. Főző tudományom megáll a bundás kenyérnél, reménykedem, hogy még mindig szereted.
Két eltört tányér, és egy tojásba burkolózott sütő után végre megszületett a végeredmény, ami egész jól sikerült. Már csak valami lé kéne, hogy jobban csússzon. Odacsoszogok a hűtőhöz, és nini, van még csokis tej. Remélem, még azt is megiszod.
Eléggé menza-szagú ez a vacsora de... ennyi tellett ki tőlem. Ha nem tetszik valami, majd lenyomom a torkán. Tálcára pakolom a kaját meg az innivalót, és már viszem is be a hálószobába. Még mindig eszméletlen vagy és.. meztelen. Sosem láttalak még ruha nélkül de.. valahogy nem visszataszító a látvány. Persze a heg csúnya de azt leszámítva...
Úristen mi a rákot művelek? Most komolyan a legjobb haverom testét mérem végig? Hova süllyedt ez a világ...
- Matt hozz nekem valami göncöt, mert felnyomom az orrodba a farkam! - dünnyögöd idegesen a párnába nyomott arcoddal.
- Oh, te fent vagy? - pislogok értetlenül - ok, hozok valamit, de nem hiszem, hogy jó rád...
- Csak hozd már seggfej! - szinte már ordítod, de a fejedet nem emelnéd fel a párnából.
Odamegyek a szekrényhez, kicibálok valami göncöt, és rád dobom.
- Húzz ki, amíg felveszem! - parancsolod töretlen hangsúllyal.
Sóhajtozva kivonulok. De miért is sóhajtozom? Ugye nem azért, mert látni akarom? Uram, mond, hogy nem!
Körülbelül öt perc múlva visszamegyek, és látom, hogy a cuccaimban ülsz az ágyon, és tömöd magadba a bundáskenyeret, közben a tévére tapasztod a tekinteted.
- Finom? - nézek végig rajtad?
- Ja - bámulod tovább a tévét.
- És... Jobban vagy már? - ülök le melléd és elveszek egy kenyeret.
- Ja.. már nem ég annyira az arcom. Jót tett a kenőcs. Kösz.
- Kenőcs?
- Ja, te adtad... nem sokkal azelőtt hogy beájultál volna.
- Jah, így már világos. - mosolyodom el.
Pár percig még nézzük szótlanul a tévét, amikor lerakod a tányérodra a kenyérdarabot, közel hajolsz hozzám, mélyen a szemembe nézel, és úgy kezdesz el hozzám beszélni.
- Emlékszel még az utolsó napra, mielőtt elmentem volna? - suttogod halkan.
- I.. igen.. miért? - nyelek egyet.
Te csendben nézel tovább.
Igazából bárcsak elfelejthetném azt a napot.
Tizennégy éves voltam. Te már betöltötted a tizenötöt. Idegesen trappoltál ki Roger szobájából, és elkezdtél pakolni. Én értetlenül néztem rád, de te csak annyit mondtál, ha szeretlek, veled megyek. Nem értettem az egészből semmit. Nem akartam otthagyni az árvaházat, így hát maradtam. De téged sem akartalak egyedül hagyni. Igazából annak örültem volna a legjobban, ha itt maradsz. Velem. De nem. Te vagy az erő, a tökély a kizökkenthetetlen.
Mielőtt elmentél volna erősen a falhoz nyomtál és ugyanilyen szemekkel, ahogy most nézel rám, babonáztál meg. Aztán hirtelen az ajkaidat az enyéimhez érintetted. Éreztem, ahogy egy könnycsepp ráesik az arcomra. Nem szóltam és nem tettem semmit csak álltam ott nem tudva mekkora jelentősége van ennek a pillanatnak.
- Matt. Most jól nyisd ki a füled, mert csak egyszer mondom el - löksz teljes erődből el, mire én az ágyon szétterülök. Fölém mászol és megszorítod a nyakam - szeretlek te fasz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése