December 24. Szenteste. Egyedül sétálok a hotel felé. Pár lámpa világít csak. Egy parkon megyek keresztül. Sehol senki. Mindenki otthon van már ilyenkor. Egyedül én botorkálok céltalanul az utcákon. Watarinak is meghagytam, hogy ne küldjön utánam senkit. Ha keresnek, majd holnap megtalálnak. Felnézek a sivár fákra, amiket a tegnapi hó lepett be. Minden olyan szép. Lassan elkezd hullani a hó. Egy pillanatra megállok, behunyom a szemem, és hallgatom a csendet. Éjfél van. Megszólal egy távoli harang. Egész halkan, de aztán felerősödik a zengés, és újra elhalkul, majd ismét a csend veszi át az uralmat. Egyre hevesebben kezd el a hó hullani. Mostmár tényleg fázom. Mint mindig a Szentestét most is egyedül töltöm. Már megszoktam. Gyerekkoromtól kezdve. Semmi ajándék. Semmi jókívánság. Csak a magány. Bár Watari valamennyire mellettem állt mindig. Igen. Azt hiszem, Watari minden tőle telhetőt megtesz értem. És ezért hálával tartozom neki. Lassan vissza kéne mennem hozzá. De még egy kicsit hallgatom a csendet. Hirtelen valami megzavarja a nyugalmat...
- Hahó Ryuga!- megfordulok és látom, hogy Light áll mögöttem, egyik kezében valami szatyrot szorongat, a másikban pedig egy esernyőt tart a feje fölé.
- Light, te mit keresel itt? Nem otthon kéne lenned most a családoddal?- kérdezek vissza, komoly arccal. Ha tudná, hogy én régebben mit meg nem tettem volna azért, hogy a családommal töltsem ezt az estét.
- Ne bolondozz Ryuga! Valakinek veled is kell lennie!- mosolyog rám, és fölém tartja az ernyőt. Nem bírok megszólalni. Nem bírok mozogni. Mintha valami belülről szét akarna szakítani. Nem is! Mintha valami fel akarna törni belőlem. Ilyet még soha nem éreztem... Ez az érzés egyszerre jó, és hátborzongató is.
- Ezt hogy érted?
- Hogy-hogy értem? Egyszerűen csak nem akartam hogy egyedül töltsd a Szentestét. Anya, és Sayu már régen alszanak. Apa pedig valamit dolgozik a szobájában. És így gondoltam, hogy meglátogatlak. Watari elmondta, hogy szerinte merre lehetsz. És jól sejtette-, mosolyog még mindig. Nem bírom róla levenni a szemem.
- Értem. Hát köszönöm Light.- felelem tömören, amire meg is illetődik, majd elkezd matatni a zacskóban, és előhúz egy kis szobrocskát, és átnyújtja nekem.
- Boldog karácsonyt!-néz rám. Most... ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ő minden csak nem Kira. Minden és mindenki lehet Kira. Csak ő nem. Most nem bírok rá haragudni. Sőt, még ha ő is lenne Kira, most akkor sem érdekelne. Egy kicsit sem. Miért van ez?
- Kö... köszönöm...- remegő kezekkel átveszem a kis szobrocskát. Egy kicsi gyermek van rajta. Talán Jézus. Glória is van a fején. Nem valami nagy szobor, és nem is értékes, de... nekem ez a kis szobrocska most többet jelent mindennél. Egy könnycsepp folyik le az arcomon. Eddig még kétszer sírtam életemben. Most és még kiskoromban. Első karácsonyomkor, mikor felfogtam, hogy velem nem lesz olyankor soha senki. És most, mikor szembesültem azzal, hogy mégiscsak van itt mellettem valaki.
Hirtelen közel lép hozzám Light és letörli a könnycseppet. Riadtan nézek fel rá, mert mostmár még erősebben érzem, hogy valami szét akar feszíteni. És már nem bírom tovább. Szabadjára engedem. Még közelebb lépek hozzá, egyik kezemet az arcára teszem, felemelem a fejem, egy kicsit lábujjhegyre állok, és lassan az ajkam az ő ajkához érintem. Kiesik a kezéből az esernyő. Látom, hogy mennyire megilletődött, és hogy zavarodottságában nem tudja, mit csináljon. Behunyom a szemem, és átadom magam az érzésnek, és tovább csókolom. Egyre hevesebben... azt hittem el fog tolni magától, de ellenkezőleg. Érzem, ahogy átkarolja a derekam, és még közelebb húz magához. Mintha minden halkabb lenne. Sőt mintha semmit nem lehetne hallani. Csak őt. Lassan betemet minket a hó. Hirtelen bevillan, hogy kit is csókolok. Yagami Lightot, azt a fiút, aki a Kira ügy első számú gyanúsítottja. Eltolom magamtól, és lehajtom a fejem. Ő még mindig ölel. Egyre szorosabban. És szorosabban. Odahúz magához, és átkarol. Nem merek ránézni. Szégyellem magam. Hogy tehettem ezt? Ráadásul egy fiúval. De mégis... olyan jól esik az ölelése...és olyan nyugtató a szuszogása... a szívverésének szabályos lüktetése... minden olyan tökéletes most.De mégsem szabad... most nem szabad. Eltolom magamtól, és kibújok az öleléséből. A kezemben szorongatom a kis szobrocskát.
- Most... mennem kell.- mondom halkan, és elindulnék, de ő megfogja a karom, és visszahúz.
A kezét a kezembe kulcsolja, és rámnéz. Mindenem remeg. Kénytelen vagyok ránézni. Nem bírom tovább ezt a tehetetlen állapotot.
-Kérlek, eressz... -mondom neki, de ő mintha meg se hallaná, csak még erősebben szorítja a kezem, és a másik kezemet is megfogja. Kiesett belőle a kis szobor. Lent fekszik a hóban. Én csak nézem, és nézem. Pár hópehely hull rá. Halkan megszólalok:
- Light... mostmár ideje lenne mennem...- felnézek rá, és akkor látom meg, hogy Lightnak is elkezdett folyni a könnye. Hirtelen mindkét kezével megfogja a nyakam, és elkezd fojtogatni. Alig kapok levegőt, és tehetetlenül kapálózom. Próbálom a kezét a nyakamtól elvenni, de reménytelenül. Ő meg csak néz rám riadt könnyes szemével... mintha valamit akarna mondani...Közel hajol hozzám, és a fülembe súgja:
- Én vagyok Kira..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése