Körülbelül két órája megyünk a kocsimmal és keressük azt a kibaszott klubot. Állítólag este tíz óra után van bent a csaj. Már jojózik a szemem a sok neontól. Hirtelen felkiáltasz:
- Ott van! - cuppansz az üvegre, kezedben szorongatva a lány által adott címmel.
Bekanyarodok a lilára festett épület mellé, és leparkolok. A szívem már a torkomban dobog, ahogy kiszállunk és meglátlak téged, amint szinte berontasz a bárba.
„Cunci mókusok”
Hívogató.
- Hol van az a nő? - kiabálod tele a termet. Lassan beérlek, és próbállak lenyugtatni.
- Hé! Még a végén kirúgnak innen! Higgadj le! - fogom meg a vállad, amitől összerezzensz.
- Ne érj hozzám! - kezemet lelökve sziszeged, és elindulsz a színpad felé.
Leülsz az egyik székre és karba tett kézzel, szinte teljesen hidegen nézed a műsort. Leülök melléd, és közben zavartan körültekintek. De sehol senki ismerős. Rengeteg tangára vetkőzött csaj mászkál itt, de egyik sem a te állítólagos feleséged.
- Menjünk... - állsz fel egy óra múlva és már ki is robognál az ajtón, ha nem hallanánk meg egy ismerős, nyávogós női hangot, amint felénk közeledik.
- Melloooo! Maaaatt!
Hátrafordulok, és már suhan is felénk a feketeség.
- Saaajnálom, de később jött a dada - ölelget szarrá, majd elindul feléd is.
- Hé! Most állj le! - tolod el magadtól - csak beszélni jöttünk!
- Okéé - szól a lány csalódottan, és szomorúan legörbül a szája. Elindul a színpad mögé és beinvitál, de először csak téged.
- Sajnálom Matte! De külön akarok beszélni a férjecskémmel. Addig itt van neked Bunny, majd ő addig lefoglal! - mosolyog rám a feketeség és már el is tűnik veled a színfalak mögött.
Az ideg már lüktet az agyamban. Mi van, ha elcsábítja és... áhh! Ember! Még mindig a legjobb haverom! Akihez kibaszottul vonzódom! Oké... csak nyugi.
Beszív.
Kifúj.
Észre sem vettem, már le is ültettek egy rúddal rendelkező asztal mellé, és Bunny munkához is látott. Fedetlen mellek, falatnyi tanga, és ráadásul ez mind előttem vonaglik. De akkor mi a faszért nem izgulok fel? A picsába már! Csak arra gondolok, hogy mit csinálhat veled a „feleséged”. És hogy te mit csinálhatsz vele.
Hosszú ideig tartott - talán egy órába is beletelt - de végül kijöttetek hátulról, ahova most engem hívogat jelenlegi idegkitörésem okozója. Beérek a „színfalak mögé” és a lány leültet egy kanapéra, majd mellém ül. Látom, hogy törölgeti a szemét, és igazgatja a sminkjét. Szóval nem kellett benned csalódnom Mihael Keehl!
- Nos, hol kezdjem? - nyávogja a képembe.
- Az elején - teszem keresztbe a kezem, és hűvösen méregetem legyőzött vetélytársam.
- Szóval miután kicsit kapatosan - kezdi a sztorit - betámolyogtatok ide, leültetek az asztalomhoz. Én munkához láttam, de ti többet akartatok, persze pénz ellenében. De annyira cukik voltatok, hogy gondoltam ingyen is...
- Ugorjunk - vágok felemelő mondatába.
. Rendben - húzza el a száját - szóval kértétek, hogy menjek fel hozzátok és csináljuk hárman. Amúgy útközben beugrottunk egy non-stop kápolnába és Mello elvett de... - elkezd szipogni, amire én csak egy szemfogatással válaszolok - ... de azt most tisztáztuk, hogy csak félreértés volt az egész, bár én szerete...
-A rám tartozó részeket, ha lehetne - húzom el a szám.
- Jól van, na! - hajtja le a fejét, és halkabban folytatja - szóval miután felmentünk hozzátok ittunk még egy kicsit. Aztán te elkezdtél leöltözni és bevittél engem az ágyba - elhallgat, de aztán folytatja - és Mello csak állt és nézett minket, ahogy csináljuk... izé, mindenről tudni akarsz?
Nem szólok, csak bólintok.
- Aztán otthagytál engem - kicsit belepirul - és Mellohoz mentél. Nekidöntötted a falnak és megcsókoltad. Aztán kis habozás után visszacsókolt neked, és mindketten az ágyon kötöttetek ki, én meg voltam a kirekesztett harmadik.
- Összegezve a dolgot megdugtuk egymást.
- Igen és engem is - bólogat hevesen.
- Remek, kösz. - állok fel és már indulnék is a kijárathoz.
- Várj! - húz vissza - Mellonak nem mondtam el, de azt még el kell mondanom, hogy Mello többször mondta neked, mennyire szeret téged. És sajnálja, hogy otthagytad. - kicsit megint elhallgat - csak azért mondtam el, mert miközben csókolt téged többször is elsírta magát. Csak nem hiszem, hogy józanul bevallaná.
- Ennyi? - próbálok hűvösnek látszani, de belül majd szétvet az ideg.
- I... igen - enged el, és én már el is tűnök a kis helyiségből.
Elindulok a kijárat felé, közben kavarognak bennem a gondolatok. Tényleg szeretsz? De akkor... miért viselkedsz velem még mindig olyan távolságtartóan? Azt hittem, hogy csak testileg vonzódsz hozzám, ha egyáltalán vonzódsz hozzám. De... hogy sírtál is, az már sok. Rengetegszer láttalak sírni, bár legtöbbször úgy, hogy te nem vetted észre. Olyankor elhittem, hogy ember vagy, nem pedig valami zsarnok féreg, aki valahogy a barátom lett.
Elmélkedésem közben elérek a kijárathoz, és a kocsihoz veszem az irányt. Már bent ülsz. Beszállok melléd, és beindítom a motort. Ölbe tett kézzel meredsz magad elé, még csak rám sem hederítesz.
- Szóval - kezdem mondandómat.
- Kussolj! Erről nem akarok többet hallani! Tegyük meg nem történté és felejtsük el, jó? - vágsz éles hangoddal szavamba.
Kiráz a hideg és csak helyeslően bólintok egyet. Elindulunk. Az utat teljes csendben tesszük meg. Legalább van időm elmélkedni.
Most haragszol. Valószínűleg ezt te nem akartad. Lehet a csaj csak kamuzott, bár ebben az esetben nem vágom miért. Ó, a kurva életbe már!
Legutóbb, akkor haragudtál meg ennyire rám, mikor elvettem tőled az Ł-től kapott rózsafüzéredet, és a bibliáddal együtt elégettem. Nem bírtam tovább elviselni, hogy szinte nem is figyelsz rám, csak ha valami nagy baromságot csinálok. Először elöntött a düh, rám vetetted magad, és elkezdtél verni. Aztán otthagytál véresen. Akkor még gyengébb voltam nálad és elég szerencsétlen egy kocka is. Éjszaka, mikor aludtam kivettél a fiókomból egy szál cigit, meggyújtottad, és azzal ébresztettél, hogy elnyomtad a csikket a kezemen. Még mindig meglátszik a helye. Úgy egy hónapig nem szóltál hozzám, de aztán arra hivatkozva, hogy unatkozol újra játszani kezdtél velem. Mikor megkérdezted, hogy miért gyújtottam fel a holmiijaidat, és elmondtam az okot egy ideig ökölbe szorított kézzel némán álltál a kis szobánk közepén és csak meredtél magad elé. Aztán egy gyors barackot nyomtál a fejemre és mosolyogva átöleltél.
Na, ja. Csak az a bökkenő, hogy ez már kibaszott régen volt.
Most kurvára más a helyzet. Most te nem voltál hibás, csak én. Én itattalak le, pedig tudom, hogy nem bírod a piát. Áh, leszarom!
Te bajod!
Nem lehetek mindig a nyomodban! Felelned kell magadért!
De...
Akkor miért érzem még mindig, hogy én érted is felelek?
Megérkezünk. Némán kiszállunk, és elindulunk az emeletre. Előttem haladsz és feszülten meredsz magad elé. Én hátul lemaradva kullogok. Amint beérünk a lakásba, egyáltalán nem javul a helyzet. Ugyanúgy kerülsz és próbálsz minél kevesebbet érintkezni velem. Nem bírom tovább. Odatrappolok hozzád, erősen megfogom a vállaidat, és magam felé fordítalak.
- Sajnálom - suttogod legnagyobb meglepetésemre. Én akartam ugyanezt mondani. - Matt... én - fordítod el a fejed, és próbálod feltörő dühkitörésedet kordában tartani - kosz hogy ellakhattam nálad, de.. azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elmennék - már remegsz.
- NEM! - kiáltok kétségbeesve - NEM AKARLAK ELVESZÍTENI! FŐLEG NEM EGY ILYEN BAROMSÁG MIATT! - megremeg a szám, és kicsit elszorul a torkom, de azért folytatom halkabban - ez... csak egy félrelépés. Nem kell vele foglalkoznunk, és kész! Mello, ne menekülj mindig ilyen nyilvánosan tőlem!
Fején találtam a szöget. Elhallgatsz, és csak nézed azt az egy pontot a padlón, amit kiszúrtál. Szóval előlem menekülsz? Akkor már-már érthető, miért buktál ki azon a csókon. Jó sok feszültség gyülemlett fel benned is, amit akkor besűrítettünk egy éjszakába, és kiadtuk magunkból.
- Mello - emelem fel az állad, és magam felé fordítom az arcod - én mindig szerettem volna fodrász lenni. - mosolyodom el.
- Én meg divattervező - húzod mosolyra te is a szád.
Elengedlek, és lenyugodva kimegyek az erkélyre. Nem fogsz elmenni, ahhoz túlságosan ragaszkodsz hozzám. Rágyújtok, és nézem, ahogy lassan feljön a nap. Elég hűvös van, de most jól esik az arcomba süvítő, szinte jeges szél.
A múltra gondolok megint.
Valami miatt megnyugtat.
- Divattervező? Tudod te mennyire buzis ez? - nyávogom, miközben a lapunkat lóbálva cikázok a padok közt, hogy aztán Roger asztalára tegyem őket.
Mivel tesztet írtunk csendben kellett volna maradnunk, de mi mint mindig most is hangoskodtunk, mivel a többiek előtt lettünk kész. Nem emlékszem egyetlen kérdésre sem. Ja de, egyre emlékszem. „ Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” Minden fiú olyat írt, hogy: robot, űrhajós, autóversenyző... stb. Mi ketten meg talán Near nem írt elég „fiús” szakmát. Jó, Near matematikust írt az meg nemtelen egy valami. Roger másnap odahívatott magához minket és számon kérte rajtunk, hogy miért akarunk az lenni ami. Elkezdtünk nevetni, és leszarva, hogy a többiek buzinak tituláltak, meg azt hitték együtt járunk felemelt fejjel mászkáltunk, boldogan. Nem eseménydús emlék, de azt hiszem nem is az akción van itt a hangsúly, hanem azon, hogy mindenkit leszarva, csak élveztük egymás társaságát.
Hirtelen meleg karok fogják át a derekamat. Annyira belemerültem az emlékidézésbe, hogy észre se vettem, mikor kijöttél hozzám.
Megfordulok, és átkarollak.
A vállad meg-megremeg, ahogy előtörnek belőled a könnyek.
És én, csak tartalak.
Elbújva a világtól.
Csendben és békében.
Ketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése