Make you feel my love - 2.fejezet(FMA)

Másnap reggel, mikor felkelek a párna elég nedves a nyálamtól. Vagy… a könnyeim?

Elég nyakatekert módon aludtam el, aminek hála a nyakam annyira beállt, hogy alig bírom oldalra fordítani a fejem. Felülök az ágy szélére, és megmasszírozom a nyakam, hátha kicsit enyhül a húzódás, de nem sok remény van a változásra, szóval valószínűleg ma egyenes nyakkal kell járnom –kelnem a városban.

Kis idő múlva erőt veszek magamon, elrugaszkodok az ágytól, felállok, és elindulok lefele a konyhába, hátha csodatörtént este óta, és lett a hűtőben valamiféle étel a zsíron és a póréhagymán kívül.

Alig hogy a lépcsőre teszem a lábam már meg is csap a finom kávé illata, és a pirítós utánozhatatlan aromája. Ettől a kora reggeli érzékleti áradattól kicsit megrökönyödve állok meg a legfelső lépcsőfokon. Edward… készített volna reggelit…?

Elmosolyodok, mert valahogy nem bírom elképzelni őt köténykében, sürögve a konyhában. Őt, aki még ahhoz is túl „fáradt” hogy a szennyes edényt elvigye a mosogatóig.

Csendben, szinte nesztelenül indulok el lefele, és próbálom a lehető legkevesebb hangot kiadni magamból, hogy észrevétlenül nézhessem ahogy ténykedik. Lelépek a lépcsőről, a konyha felé fordulok, amikor …

- A- Alphonse … - nyögöm ki kicsit megilletődve. Pár pillanatig nem is tudok mit hozzáfűzni, csak úgy fél perces kínos csend után – h-hát te? 

- Jó reggelt Heiderich- san – mosolyog rám, bár kicsit félszegen. Nyílván a TE-MI-A-FASZT-KERESEL-ITT arckifejezésem láttán. – én csak… gondoltam készítek reggelit, míg alszotok, hogy… megköszönjem, hogy itt lakhatok.

Hohoho! Álljunk csak meg egy kicsit! Itt LAKHAT? Ki mondta, hogy itt lakhat? Vagy Edward már annyira magáénak tudja ezt a házat, hogy nyugodt szívvel enged be lakótársakat.

- Oh, köszi, köszi – legyezek, és közben a lépcső felé pillantok. Edward nyílván még odafent van. Beszélni kellene vele erről az ittlakós dologról, mert ez így nagyon nem oké. Még egy kicsit merengek gondolataimba merülve, aztán visszanézek a fiatalabb Elricre, aki épp megterít két főre. Mi van én nem kapok?

- Bátyó azt mondta… majd fent fog enni, nem akar lejönni, mert…valamin nagyon dolgozik – hadarja el, mikor látja arcomon az értelmetlen kifejezést.

- Oh – válaszolom teljességgel szabadjára engedve meglepettségemet – hát akkor, ketten eszünk – állapítom meg a briliáns tényt. Most erre a mondatra miért volt szükség?

- Hai – motyogja halkan.

Elcsendesül minden.

Újra ránk telepszik a nyomasztó és kínos csend.

Úgy egy perc is eltelik így némán, az evőeszközök csörömpölését hallgatva, miután megmozdulok. Leülök az egyik terítékhez, szembe velem a hasonmásom, és zavart arckifejezéssel elkezdi igazgatni a szalvétáját. Mikor már vagy huszadjára forgatta, és hajtogatta kiveszek egy virslit a közös tálból, minek következményeként ő megkönnyebbülve felsóhajtva követi példám.

Remek. Úgy néz ki,  ha meg akarom törni a jeget, akkor nekem kell kezdeményeznem a beszélgetést is. Bár úgy érzem, inkább az én szívemnek lenne szükségem jégtörőre, az övé helyett.

- És mi a véleményed a világunkról?

- Nos – felel két rágás közt – eléggé egyszerű.

- Egyszerű? – kérdezek vissza megilletődött, és válaszra éhes ábrázattal.

- Mármint úgy értem, hogy a mi alkímiára épülő világunkkal összehasonlítva… nos hát úgy az egyszerű. De azon felül, hogy egyszerű, igen érdekes is, hogy itt a fizikai vonal fejlődött tovább. Letisztultabbak az alapvető szabályok, mint nálunk, talán. Vagy nem is tudom már hogy megfogalmazni – gabalyodik bele mondandójába.

Elkerekedett szemmel nézek a szemben ülőre, miközben kezemből kiesik a villa, és csörömpölve, sőt szinte visítva esik a tányérra.. Ez a fiú…. kimondta mindazt… amit Edwardból még csak kínkeserves próbálkozások árán sem voltam képes kiszedni. Neki eszébe sem jutott volna összehasonlítani a két világot, hát még a törvényszerűségeket. Ő ezt sosem tartotta egy igazi, létező világnak, mindig csak egy álomvilágnak látta.

Talán ezért sem hittem annyira neki – és ezzel együtt épelméjűségében sem. Mert hogy a földtől teljesen elrugaszkodott, szinte légből kapott teóriákat állított fel, miközben azt hajtogatta, hogy ez egy álomvilág.

Ellenben, ez a fiú pedig… teljesen létező helyként fogja fel mind a két világot. Meg van győződve arról, hogy az a világ is éppoly valóságos, mint ez. Most egy kicsit megmoccant bennem valami afelé, hogy elhiggyem a kis „meséjüket”.

- V-valami rosszat mondtam? – hebegi az arckifejezésem láttán.

- NEM! – vágom rá, kicsit talán erélyesebben, mint az helyes lett volna, mert összerezzenve még kisebbre húzza magát a székben – hah, bocs, csak… érdekes hogy nem úgy fogod fel ezt a világot… mint a bátyád – rázom meg a fejem.

- Nos, Nii-san… ő egy álomvilágnak….

- Igen tudom – vágok a szavába és lehunyom a szemem, miközben egy csalódott mosoly kúszik arcomra.

- Nii-san tudja, hogy nem hiszel neki. – halkul még jobban el, így nagyon kell fülelnem arra, mit is mond – épp ezért nem akar annyit a közeledben lenni. Nyílván mert… nem akar a terhedre sem lenni.

Kinyitom a szemem, de csak az előttem álló sótartót vagyok képes bámulni mereven. Azért került engem… azért nem beszélt volna velem, mert azt hitte hogy őrültnek hiszem? De akkor, miért nem mondta, hogy ez őt bántja? Miért mondja el egyből ennek a fiúnak. Rendben, hogy az öccse, de…. hogy bízhat meg ennyire benne. Én sem árultam el őt egy percre sem, és nem is nagyon hoztam fel ezt a két világos témát, és erre…..

- Edward… - nyögöm ki, majd felsóhajtok - …. sosem fogom megérteni hogy működik az agya.

- Hát elég nehéz is rájönni mikor mit akar – turkálja az előtte lévő tányérban lévő maradékot – Heiderich san! – pillant fel rám – fontos vagy bátyónak. Érdekli, hogy mit gondolsz róla, szóval… biztos hogy barátjának tart, még ha túl büszke is ahhoz, hogy bevallja.

- Neked ezt elmondta? – kérdem kételkedve, szinte Alphonse szavába vágva, mert ezt már nem nagyon tudom lenyelni.

- Nem, de… ismerem már annyira, hogy halljam a szavaiból a mögöttes tartalmat – közli velem eltökélten, és rendíthetetlen tekintettel.

Ez ellen a nézés ellen pedig nem tudok mit tenni. Annyira átható, és igaznak hat, hogy fejet hajtok a mondandója előtt, és hagyom hogy a jó érzés elárassza a testemet.

Edwardnak fontos vagyok. Elhihetem ezt egyáltalán? Tény, hogy valamennyi hitet engedek most ennek a tézisnek, de teljesen nem fogok teret engedni neki. Ismét gondolataimba merülök jó alaposan, és mélyen, ahonnan egy kicsivel kellemesebb hangnem szakít ki.

- Amúgy Heiderich- san – köhint és lenéz az asztalra, aminek a szélét simogatja – tegnap láttam itt egy kiscicát és azt szeretném megkérdezni, hogy – nagy levegőt vesz, és a végét csak úgy elhadarja összeszorított szemmel.

Ha elvből nem utálnám, akkor azt mondhatnám hogy… aranyos.

Sőt meglehetősen édes, minek hála kénytelen vagyok rámosolyogni.

- Szereted a cicákat? – kérdem, de a választ még meg se várom, máris folytatom – ébredéskor még a szobámban láttam, nézd meg, hátha még ott van valahol.

Felcsillan a szeme, és egyből feláll az asztaltól, ami kicsit meglep, mert nem vagyok hozzászokva a gyors emberekhez. Főleg nem ebben a házban.

- Majd elmosogatok, hagyd csak! – veti oda nekem, és már fut is a lépcsőhöz, illetve a szobámhoz.

Utána fordulok, és nézem ahogy eltűnik a „plafonban”. Lassan komótosan felállok, és utánamegyek, nehogy valami eltűnjön a szobámból, vagy tönkretegyen valamit. Sosem lehet tudni, milyen ember is lakozik benne!

Ahogy veszem a lépcsőfokokat azon gondolkozok, hogy vajon miken mehettek kettesben keresztül, hogy ennyire összetartanak, és hogy…. ennyi fájdalom és tapasztalat legyen a szemükben. Egyikőjük sem néz ki felnőttnek, de a szemük olyan, mintha egy bölcsé lenne. Egy katonáé, aki már látta a világ sötét oldalát.

A nap további részét Alphonseal kettesben töltöttük, tekintve, hogy Edward nem hajlandó kijönni a szobájából, mivel nagyon fontos „utána olvasni valója” akadt, és mikor zargatni mertük kis híján leordította a fejünket, szóval többet nem nagyon próbálkoztunk ezzel a merész akcióval.

Bár még csak most ismertük meg egymást, és én nagyon nem bírom ezt a fiút, egész jól elbeszélgettünk. Vagyis jobban mondva én beszéltem, ő pedig hallgatott.

Szinte minden érdekelte ebből a világból, ami még inkább előrehozza agyamban azt a tényt, hogy ők tényleg másik világból jöhettek.

Beszéltem neki a rakétákról, a repülőkről, léghajókról, hajókról, tengeralattjárókról, a háborúról,  a gazdasági és polgári helyzetről, és még minden egyébről ami csak eszembe jutott, vagy amire rákérdezett.

Mindenbe belekérdezett, én pedig próbáltam neki diplomatikusan, és jól átgondoltam válaszolni, de mire kifújhattam volna magam, hogy igen, most ezt jól el tudtad magyarázni, büszke lehetsz magadra, máris jött a következő kérdés.

De ő nem úgy felszínesen kérdezgetett, mint Ed, aki merő jóindulatból akarta volna tudni az evilági dolgokat, hogy ne nézzék komplett hülyének. Nem. Ő valahogy jobban meg akarta ismerni ezt a világot, a működését, az elvét, a logikáját. Bele akart folyni, nem úgy, mint a bátyja, aki emberi kapcsolatokat sem akart kialakítani, épp emiatt.

Ezért is olyan furcsa látni, hogy valaki ennyire érdeklődjön az ilyen elemi dolgok iránt.

Nem tudom… talán valamennyire kezdem megkedvelni ezt a fiút.

Az a csillogás a szemében, ami úgy néz ki, soha ki nem alszik, és a tudás újra és újra felizzítja, valamiért amiatt nem tudok annyira ellenszenvesen nézni rá, mint ahogy azt elterveztem.

A mai nap estét – a tegnapival ellentétben – fürdéssel és pizsama felvevéssel zárom. Mikor bekucorodok a takaró alá, és kényelmesen elhelyezkedek, elkezdek neszelni, és hallgatózni a másik szobából kiszűrődő zajok iránt. A beszélgetést tompán hallom – hála a papírvékony falaknak – és próbálok elcsípni belőle pár mondatot, hátha rólam van szó. De a nagy koncentrálásban elnyom az álom.

Az éjszaka közepén mikor felébredek, mintha valami cuppanó hangot hallottam volna, amitől egy pillanatra megáll bennem az ütő.

De aztán ismét elindul a lélegzetem a helyes úton.

- Biztos csak a szél – dünnyögöm, és visszaalszok.