- Megölöm, ha még egy percet késik - járkál Ruki fel-alá az öltözőben.
- Nyugi mindjárt itt lesz - állok fel, és fogom meg a vállát nyugtatólag.
- DE MEGINT RÁ KELL VÁRNUNK! - csattan fel ismét. Fasza. Empátiámat ismét a földbe taposta.
Visszaülök Kai mellé, jobb ötlet híján, és elkezdem babrálgatni a mobilomat. Közben azon filózok hogy hol lehet Rei.
Tíz perc múlva leizzadva betoppan az ajtón.
- Itt-itt volnék! - kapkodja a levegőt.
- Na, végre! - trappol hozzá Ruki, és mintha semmi sem történt volna, lesmárolja.
Az ifjú pár. Körül belül fél éve vannak együtt. Naaagy szeretetben. Bár Ruki sokszor szidja Reit, mert nem pontos, hanyag és lusta, mint a dög, de még a vak is látja, hogy bele van zúgva, mint az a bizonyos ló az árokba.
- Remek, akkor kezdhetjük? 5 perc múlva színpadon kell lennünk! - lép be az ajtón Ruru szokásos kacsás-mosolyát felvéve.
- Mindjárt, csak elrabolnám Rukit egy pillanatra! Addig készülődjetek! - azzal már ki is vitte az énekest.
Nem mentek messzire csak a folyosóra. Halk sutyorgást hallottunk, ahogy az ajtónak tapasztottuk a fülünket, majd Ruki sikolyát. Mint az őrült rontottam ki az ajtón, de a gyorsaságom alább hagyott amint megláttam őket. A basszeros térdelt a dalos pacsirta előtt, aki éppen az ujján fityegő új szerzeményt méregette könnyes szemmel.
- Annyira szeretlek! - borul Ruki szinte bőgve Rei nyakába, és egy csókkal mutatta ki mennyire is.
Kai meg Ruru mögöttem felsorakozva ámuldoztak, majd nem sokkal később, mint az őrül nők kezdtek el sikongatni, és odafutottak a párhoz.
Milyen megható.
Csak az a baj, hogy nem bírom nézni őket.
Nem tudok velük együtt örülni.
Nem bírom elviselni a tudatot, hogy Ruki másé legyen!
Két évvel ezelőtt jártam vele. Szerettem, imádtam, de... mégis én mondtam ki, hogy legyen vége. Két hónapig tartott. Életem legszebb két hónapja volt. De már vége. Ruki túltette magát rajtam. Csak az a szar, hogy az én sebeim nem gyógyulnak ilyen könnyen.
Csendesen tűrök, mintha mi sem történt volna. Mintha nekem elég lenne, hogy „csak” barátok vagyunk. Ja... ha azt nézzük, még ennek is örülök. Legalább a közelében lehetek, de...
- Aoi! Te nem is örülsz? - húz magával Kai le nem hervadó mosollyal az álompárhoz.
- Ja, de.. - vakarom meg a fejem, és próbálok jó pofát vágni a dologhoz - Sok boldogságot! - fogok kezet Rukival.
- Öhm, köszi - erőtlenül nyújtja a kezét, és lesüti a szemét.
- Kösz haver! - vereget hátba Rei, pedig tudja, hogy ezt utálom.
Épp vissza akartam volna szólni valami kibaszottul menőt, amikor bejön az egyik road:
- Menni kéne... lement az elő zenekar!
- Oké, már megyünk is - veszem kezembe az irányítást, és elindulok a színpad irányába. Mögöttem Kai és Ruru, kicsit lemaradva Rei meg Ruki kézen fogva. Kiráz a hideg.
Út közben találkozunk az An Cafésokkal, akik az elő zenekarunk volt.
- Hello Aoi! - mosolyog rám teli szájjal Kanon.
- Cső - vetem oda. Bocs ember, de kibaszottul szar kedvem van.
Tovább trappolok a színpad felé. A háttérmunkások kezünkbe adják a hangszereket, Rukinak a gitárt, és a kitalált séma szerint felmegyünk. Ruki, Rei kézen fogva, mivel tegnapelőtt jelentették be, hogy együtt vannak. Kai Ruruval kézen fogva, mert nem elég egy fanservice. Legvégül jövök be én, édes drága gitárommal karöltve. Na, ja, ez marad nekem.
2012. január 4.
Tokyo Stadion.
Teltház.
Reflektorok felgyulladnak, dobok beindulnak. Basszus beszáll, majd a két gitár. Kis népámítás, majd jön az ének is. Minden a megszokott séma szerint. Új számok, de a régi előadóktól.
Az első pár számot végigzúztuk minden különösebb fennakadás nélkül. Majd jött egy Ruki-féle-monológ, meg felhívás a környezetvédelemre. Szánalmas.
Harmadik szám.
Love me.
Ének, zongora, hegedű, kis basszus. Addig mi kifújjuk magunkat. Kiiszom a félliternyi üvegemből a vizet, és érdeklődve nézek a színpad közepe felé. Nem kellett volna.
Nagyban megy a fanservice, Rei és Ruki között. Totál egymásba vannak gabalyodva.
Elvesztem a fonalat. Nem bírom összerakni a képkockákat. Látom, ahogy megcsillan Ruki ujján a gyűrű, de azt már nem bírom feldolgozni, hogy miért van rajta az a kerek valami. Szédülök. Forog minden körülöttem. Le kell ülnöm. De nem, mindjárt vége a számnak és nekem kell felvezetnem a következőt. Oké, asszem, kibírom. A húrok közé pengetek, de ekkor beleáll a görcs az ujjaimba. Nem bírok megmozdulni. Hallom, ahogy távolról szólongatnak. Érzem, hogy valaki átkarol, és megtart, nehogy összeessek.
Vajon Te vagy az?
Vagy ez túl szép lenne?
Behunyom a szemem, és képszakadás.
- De jól lesz?
- Igen, nemsokára magához tér!
- De csináljon már valamit!
- Csinálok uram, de ez természetes folyamat..
- Mi? Az hogy beájul magának természetes?
- Hé - nyöszörgök halkan, és próbálom kinyitni a szemem, de túl sok a fény. - halkabban! Fáj a fejem..
- AOI! - kiált az előbb még felháborodott hang, és közel hajol hozzám - jól vagy?
- Jól ahh... - még egyszer próbálom kinyitni a szemem. Talán Ruki az. Igen, aggódik értem és...
- Üdv ismét köztünk - mosolyog le rám Kanon.
- Hello - hunyom vissza a szemem. Nem akarom látni a pofád, bocs.
- Vissza ne ájulj! - kezd el rázogatni.
- Nem fogok, csak ne rázz már! Eléggé fáj a fejem e nélkül is!
- Oké, bocs.
- A többiek?
- Még tart a koncert. Ruki azt mondta, nélküled is lenyomják.
- Jah... akkor jó. - húzom el a szám, és felülök.
Szóval pótolható lettem. Fasza. Minden reményemet hasba vágta ezzel a kijelentésével.
Kanon ott maradt mellettem, míg a fiúk nem végeztek a színpadon. Jó fej srác, csak kicsit túlbuzgó. Érdeklődést ültettem ki az arcomra, miközben elkezdett nekem a bandájukról regélni. Igazából örültem, hogy beszél hozzám, mert így úgy tehetek, mintha minden rendben lenne. Pedig rohadtul nincs.
- Huh, ez kibaszott jó volt - hallom messziről a hangokat.
- Jól nyomtad!
- Háh, te is!
- Ruki... mi lett veled? Leeresztettél? - érnek be az öltözőbe.
Érzem rajtam a tekinteteket, de mintha éppen egy felejthetetlen beszélgetés közepén tartanánk Kanonnal csak intek nekik. Pedig eközben minden egyes szóra koncentrálok.
- Jah, semmi csak kicsit én is megszédültem - ül le vágyaim netovábbja az öltözőasztala elé.
- Ne hívjunk mentőt? - aggodalmaskodik Rei. Mindjárt hányok
- Nem, dehogy, jobban vagyok. - kis csend, majd elfojtott hanggal ideszól - és te, Aoi-kun?
- Megvagyok, kösz! - intek oda, egy mosoly kíséretében, mire egy másikat kapok válaszul.
Tekintetemet visszafordítom Kanonra, aki lefagyva pislog rám.
- Vérzik az orrod, tudsz róla? - nyúl a szám fölé, és a piros folyadékot lehúzza ujjával.
- Bassza meg - szorítok oda egy kispárnát, mire az egyik producer csak egy felvont szemöldökkel válaszol, és kimegy a kis helyiségből.
- Jól vagy? - hajol közelebb. Mi van, baszod, le akarsz fejelni?
- Ja, csak lehet, ki vagyok merülve - dünnyögöm a drága kispárnácska alól.
- Értem - mered még mindig rám. Mi ez, vámpír?
- Vagy Aoi meglátott egy naagyon helyes fiúcskát - humorizál Ruru. Höhö, nem röhögnél, ha tudnád, mennyire közel állsz a válaszhoz.
- Nem hinném! Ebben a teremben nálam szebb fiúcskát nemigen látok! - próbálok a helyzet magaslatára állni.
- Pedig régebben Rukit szebbnek tartottad - okoskodik bele büszke vigyorával Kai.
Jól van, Kai, remek munka! Csak így tovább! Sikerült a nyüzsgő öltözőt fél másodperc alatt kriptává varázsolnod!
- Nos, mindenkinek köszönöm a mai munkát - áll fel Ruki, és meghajol, ezzel megtörve a csendet - holnap a bulin találkozunk. Nekem... nekem most mennem kell...
- Hazaviszlek! - ajánlja fel daliásan Rei. Fehér lovat neki!
- Nem, kösz, most inkább egyedül mennék - puszilja meg futólag az orrkendős száját, és már ki is robog a teremből.
- Ezzel mi van? - néz utána Rei.
- Lehet, hogy egyedül akar lenni - kezdi Kai tudálékosságát. Istenem, hogy lehet valaki ennyire degerenált?
- Igen lehet Kai-chan, és az is lehet, hogy most este van és csicsikálni kéne - kezdi el öltöztetni a kis dobosunkat Uruha.
- Igen - ásít- ez már igaz - bújik bele a kabátjába.
- Hazaviszlek, oké? Téged is Kanon!
- Oké - dörzsöli Kai a szemét.
- Köszi - mosolyodik el Kanon. - akkor jobban vagy Aoi? - pislog rám.
- Jaja, menj csak nyugodtan! - küldenélek, már a francba baszod! Hozzád van most a legkevesebb kedvem!
- Akkor, vigyázz magadra - veszi fel a kabátját.
- Oyasuminasai mina-san! - hajolnak meg az ajtóban, majd szép nyugodtan kislattyognak.
Pár percig csend honol a kis teremben.
- Asszem én is megyek - nyögi be végül Reita.
- Várj, csak egy szóra - állok fel, a véres kispárnát magam mögött hagyva. Asszem már elállt a vérzés. - figyelj, vigyázz Rukira...
- Ember, lépj már túl rajta! Engem szeret - sóhajt egyet - nem kellesz már neki! El fogom venni, és összeköltözünk. - a vállamra teszi a kezét - és sok év múlva is én fogok mellette állni, nem pedig te! Törődj bele - átkarol.
Fájnak a szavak. Fáj ez az ölelés. Fájnak a percek, amik eszeveszettül peregnek nélküled. És én csak távolodok és távolodok tőled.
Ruki...
... szeretlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése